Moldvai csángók

Egyik kollégánk indul az önkormányzati választásokon, mint 'primár', azaz polgármester az RMDSZ színeiben. Így több belátásom lehetett a dolgok menetébe, a minap meg is kért, hogy menjünk már segíteni neki "kampányolni", szórólapozni.

Romániában alapvető dolgokban is teljesen más az egész rendszer, itt a helyközi választás is listás, és a legkisebb, eldugott falvakban is politikai pártok jelölik a primárokat, s aztán a listáról kerülnek ki a 'konsziliék', magyarul, képviselők.
És más a kivitelezésben is... Az egész egy nagy banzáj, vagy népbutítás, vagy szánalmas és degradáló megnyilvánulás.
Jönnek-mennek a pártok autói, mindegyiken nagy kihangosítók. Az egyik párt zenéje egy tombolós szerba, a másiké valami nép-nemzeti román népzeneutánzat, a harmadiké madárcsicsergéses gyermekkórus...És ezek napjában többször végigmennek a falun, városon, szól a zene...A kocsik antennáján, tükrén szalagok lobognak, az ablakokra a jelöltek képei ragasztva, de legalább igényesen lennének odatéve. De nem. Nagy ragtapaszszerű valamivel... Narancssárga háló lepel a csomagtartón, póló, öngyújtó, tegnap esküdt helybéli ellenségünk, a kántor csak úgy egy doboz gyufát adott be nekünk az egyik párt jelöltjének portréjával... Erdélyben állítólag van még szalmakalap és napszemüveg is pártszínekben...
Kenyeret és cirkuszt, vagy csak cirkuszt? Mindenestre nekem iszonyatosan gagyinak tűnik az egész...

De mindennek ellenére vótác Laci!

Átmentünk bácsi Mihályhoz egyik este, inni az új kocsijára.

Az öreg, 67 éves fejjel vett egy vadonatúj Logant... Nagyon büszke rá, dehát, nyilván nem fogja sűrűn használni, pont azért, mert ennyire nagy becsben van. Meg annál is inkább nem, mert a régi Daciája is megvan még, ahogy mondta, azt soha nem fogja eladni,mert az szerencse kocsi volt neki.
Nálunk is volt, gyerekkoromban, emlékszem, állandóan nézegettük a takarékszelvények sorszámát, hogy hátha kihúzzák, s nyerünk egy Ladát, vagy valami ilyesmit. Ami nekünk akkor sose jöt össze, az bácsi Mihálynak megadatott '82-ben.

Jóleső érzés, hogy ilyen belső érzelmi világába is beengedett minket, hogy ezt elmesélte.

Persze megtisztelt minket a legjobbnak tartott borából, néna Tatjana (?) hozott nekünk kaprot a kertből, meg 2 tojást, mert épp a laboda megfőzésének titkát tudkoltuk tőle, de vajmi kevés hozzávalónk volt a leveshez, s kaptunk egy kis segítséget ebben tőle.
Aztán szó volt mindenről, többek között arról, hogy hogyan románosították el a neveket a faluban anno, hogy hogyan lett a Rózából a bácsi Mihály szerint cigányos (s ezért lenézett) Roxanda. (Ő történetesen  házigazdánk édesanyja volt, akinek mai napig a nevére jön a villanyszámla...Vagy 5 éve, hogy meghalt.), az Andrásból Andrei, vagy akár a Mihályból Mihai. Bár ez a névhasználóknak fel se tűnik, mivel kiejtésben nincs nagy különbség a román s magyar verzió közt, írni magyarul a csángókat meg ugye nem tanították meg...Ha már a neveknél tartottunk, rákérdeztünk, hogy a feleségét hogy hívják románosan (szépen kihasználva a helyzet adta előnyös lehetőséget, s ezáltal burkoltan szóba hozni, hogy tulajdonképpen, mi nem vagyunk tisztában egy fél év után, háziasszonyunk nevével...) Kiderült, tévedtünk...Nem néne Tatjana, hanem néne Anna... Székely kollégáink szerint valószínűleg, mikor bemutatkozott nekünk, új lakóknak néne (Tatj)Anna, akkor azt mondhatta, hogy tante Anna, azaz Anna néni... Hát mi errefel Tatjánáztuk egy fél évig...
Már eljövetben bácsi Mihály megkért minket, hogy holnap segítenénk-e neki egy szekeret betolni az udvarra, mert megy gyűjteni, s valahogy a szekérrel nem tud bemenni az 'állásig'. Erre rögtön mi nemhogy a tolásban biztosítottuk segítő szándékunkról, de azt is felajánlottuk, hogy kimegyünk neki gyűjteni is.

Másnap.

Nem is igazán hittünk benne, hogy hívni fog minket az öreg, de azért beállítottam az órát, hogy időben kelljünk. Nem kellett azért túl korán ébrednünk, mert mint megtudtuk, gyűjteni olyan "éppenjókor" kell, amikor már nincs harmat, de az még nem száradt annyira fel, hogy leperegjen a lucerna 'aszú' levele a szárról. Merthogy azt gyűjtöttünk.
Bácsi Mihály engem beültetett a szerencse Dacia hátsó ülésének...helyére (az ma már kinti padként szolgál) egy pokrócra, a kocsi mögé be volt fogva a szekér, vendégoldal magasítóval. Aztán kimentünk a mezőre, megmutatta, mit csinájunk, csináltuk, raktuk a boglyákat, ő addig elment "bizniszelni". Egy ismerőst leszervezett, hogy adja kölcsön a tehenét, hogy az udvarra majd az húzza be a szénásszekeret. Közben kijött néne Anna is (!) tarisnyájával. Együtt gyűjtöttünk.
Rengetegen voltak kint a mezőn, mindenki dolgozott, a távolban a dombtetőn már állt a kazal a szekér tetején, rajta a rakodó ember. Mint egy romantikus festmény, vagy inkább realista...
Kint a mezőn mintha egy másik világ lett volna. Valahogy úgy tűnt, hogy bátrabban, szabadabban használja mindenki a magyar/csángó nyelvet, mintha nem érvényesülne semmiféle kontroll, ami bent a faluban jobban késztetheti őket a románul szólásra.

Na, megvolt a gyűjtés, jött a rakodás, bácsi Mihály jól megrakta a szekeret, aztán a Daciájával haza is húzta azt. Közben elkezdett esni az eső, úgyhogy a nagy átváltozás már esőben történt; az utánfutó rudat felváltotta a járom, egy gyors csere, s már jöhetett is a tehén. Mindennel kompatibilis Dacia.

Aztán persze még ottmaradtunk segíteni felrakni az 'állásra' is, a szénapadlásra a rakományt. Addig néne Anna csobán bélest csinált nekünk, mert hogy mi még olyat úgysem ettünk. Tulajdonképpen rakott puliszka szalonnával, juh - és kecsketúróval.  Idilli családi hangulat, a férfiak dolgoznak, addig az aszony főz rájuk.

Ami beugrik erről a napról elsőre nekem, az a friss jó lucernaszéna-illat és a csobánbéles fanyar-édes íze...

(Ez most logikailag nem ide kellene , hogy jöjjön, úgyhogy ezt a Hit fejezet után kell elolvasni.)

Szóval románnak lenni csak egy üres szó. (A fenti gondolat mentén haladva, nem pedig általánosságban mondva.)
Kicsit (?) én azt érzem, hogy jelenleg magyarnak lenni is üresség... Inkább lennénk mi is "katolikusok", de még az a zavaros identitás is több tartalommal bírna, mint kimondani azt, hogy magyar vagyok...
Dehát ezek nagyon aktuálpolitikai dolgok, abba meg nem szeretnék belemenni.

    A lényeg a lényeg, voltam Csíksomylón a búcsún. Vagy inkább a pünkösdi maszkabálban? Nem is tudom hirtelen...
Szerintem ahogy a magyarságnak, ennek az ünnepnek is erős identitászavara van...És ha már a hit témakört feszegettem az előbb, az, hogy van nekünk egy történelmi ünnepünk, amit minden évben nagy csinnadratta közepette megülünk, még nem jelenti azt, hogy hitünk is van benne. Társadalmi szinten lehet, hogy működik a hit kérdése, de egyéni szinten nem. Nem hiszem, hogy egyedenként rá lehetne sütni a magyarságra, hogy van hitük, ezért is bénázunk sokszor annyit...
(Hallom koppanni a köveket a fejemen...)

    Na de, Somlyó. Csak pár karakter, akivel találkoztam: domboldalon kakaskodva, mellkidüllesztve meredő Sá-mán-asz-szony. (Csak hogy hangsúlyozza Babba Mária ünnepének pogány gyökereit, mert mi úgy szeretjük hangoztatni dicső és kurioziális múltunkat...) Volt még Bakonyi Betyááár. De ott volt a kerek arcú alföldi embertípusú Cifraszűrös Nagybajszú is. (A kedvenc jelenetem, mikor együtt pózoltak a bámészkodó turistának a sámánasszonnyal.) Jött Csípőpárnás - ez alapján Somogyra tippelném - Menyecske, és voltak Kékfestősök is, és természetesen Matyó úr is itt volt. Aztán bevonultak a Huszárok, lóháton, kék mellényben, zsinórosan! Éééés nem maradhattak el a Műszékelyek, Műcsángók sem.  Mint egy ócskapiacon, az ember sasolja az apró árulkodó jeleket: tiszta a keze, szép a körme, divatos szemüvegkeret, frissen mosott leomló haj. Rúzs? Szemfesték?  Áááá! Ez nem eredeti!
Nagy robajjal bevonultak a Goj Motorosok. Szado-mazo szerelésben hirdetik az egy magyar igazságot,halkan, patetikusan Kossuth-nótát fújnak. MINDENT VISSZA! Volt Magyar Gárda! Az egyenjogúság égisze alatt hölgyek is. Hátukon az eszmei eszetrgomi oroszlán mintha épp most jött volna valamelyik Józsefváros, piac környéki tetoválószalonból. És ott vannak a Barantások! Ja! Aki nem tudná, ez a magyar karate, az ősi magyar küzdősport! Úgy, ahogy újabban kísérleteznek egy ősmarha típus rekonstruálásával, ők a karikás ostorból, meg a szatmári cigánybotolóból következtettek vissza arra a harcmodorra, amitől Európa rettegett Augsburg előtt. A magyarok ostorától ments meg uram minket! Valószínűleg innen jön Attila isteni ostora is...Mert ő is magyar volt! (Mentségükre legyen mondva, a Barantások uniformisa legalább igényes.) ÉS még egy karakter: A Turista. Aki mindent fényképez, örül minden szépnek, amit lát, elhal Csíkszereda szépségétől, fellöki az eredeti csángóasszonyt a csobotfalvi misére igyekezve, csak hogy ő beférjen a diktafonjával az istenházába. (Biztos azt hitte, hogy valaki csak beöltözött csángóasszonynak a bálba.) Végülis, az az asszony sose hall magyar misét, akkor most minek törtet annyira...neki már úgyis mindegy.
Na és persze: Szent Korona Szent Boldogságos Szűz Máriánk 12 fájdalmának csillag-glóriájában Árpád sávok között, Árpád sávok a Szent Koronával, Árpád sávok Nagy Magyarországgal, Árpád sávok Nagy Magyarországgal, de ez utóbbi gyászos feketével, Árpád sávok '56-os lyukkal, Árpád sávok magyar nemzeti trikolorral, Árpád sávok Himusszal, Árpád sávok Szózattal, Árpád sávok Boldogasszony anyánkkal, Árpád sávok Árpád sávval, és így tovább és így tovább. És Árpád sávos melegítőfelső. Hogy az elejére nyomott ameriaki stílusú angol szöveg ne látszódjék, fekete mellény dukál hozzá.

____________________________________________________________________________
  És mindeközben asszonyok,emberek készülődnek virrasztani a kegytemplomban, énekelnek, imádkoznak, szép áhítatos sorban mennek a Mária szobor elé, megérintik, ahogy azt kell, és hiszik, hogy részesültek a csodából.

Másnap indulnak a keresztalják gyalog hazafelé, közben elveri őket a jeges eső, de talán nem is bánják. Mert hittel mentek, hisznek is benne. S így nem is biztos, hogy eláznak.

Az egyik csángókutató írja ezt: "A Moldvában élő magyarokhoz ezek a hatások (felvilágosodás, nemzetté válás) nem értek el. Magukra hagyatva megrekedtek abban az állapotban, amikor a nép  még nem vált nemzetté. Közösséget teremtő, önvédelmi és érdekérvényesítő képességük hiányos, önszerveződésük is meglehetősen kezdetleges."
Későb ezt írja: A csángók "hagyományos kulktúrájukat tekintve a szóbeliség szintjén élnek, s anyanyelvükön nem tudnak sem írni, sem olvasni, műveltségük a szájhagyomány öröklődésének törvényei szerint, apáról fiúra szállva él."

És hogy hogy jön ez ide?
Csak valahogy idekívánkozónak éreztem, mert sok gondolatomra választ adott, magyarázatot, vagy éppen megerősítést, hogy más is úgy gondolja, mint én.
(Egyébként, ha belegondolok, valahol tök durva, hogy a csángókról mindenki elmélkedik,mindenki meg akarja nekik mondani, hogy mit csináljanak, nekik mi lesz a jó...Közben ők is emberek, akiknek jogukban állna úgy élni, ahogy ők akarnak, s ahogy nekik jólesik...De ebbe ne merüljünk nagyon el, mert akkor nekem se lenne semmi keresnivalóm itt, de egy néprajzosnak, egy nyelvésznek sem, s az azért nem lenne jó...Hogy kinek? Az már megint más kérdés... De ugyanígy a román nacionalizmus sem élne meg itt...)
    Jártában, keltében, a legváratllanabb szituációkban is mindig rádöbben az ember, hogy milyen hittel élnek itt az emberek. Még az olyan is, aki Magyarországon élt több, mint tíz évet, aki felvilágosult, s annak minden jegyét magán is viseli, az egyszer odasúgja nekem, hogy azért ugye nem fogom megigézni a gyermekét...(Aki mellettem ül 11 órakor az étteremben éjszaka, és sült krumplit eszik...) Sajnos, elvétettem, nem voltam jó néprajzos, s nem kédeztem meg, hogy mért pont én igézném meg, mért nem a szemben ülő kolléga? Vajon milyen természetfeletti képességekre utaló jegyem lehet?! (Ennek még utána kell járnom.) Ugyanő ugyanezzel a lendülettel azt is elmeséli, hogy pár éve majdnem meghalt a gyermeke, mert valaki megrontotta.
Mondja ezt a 29 éves, 15 évet Magyarországon élt, festett, rövid hajú, farmeros csángó lány, aki fittyet hányva az illemre, éjjel 11kor, szinte egyedüli nőként szórakozóhelyen van.
    Érdekes dolog a babonaság, a valamiben való hit, s az annak megfelelő életmód. De mindenkinek lehetett már olyan érzése bárhol a világban, hogy olyan kiszolgáltatottnak érezte magát adott szituációban, hogy, akár magát is meghazudtolva, olyan dolgot cselekedett, aminek igazából semmi értelme nem volt. Cselekedetének mégis szükségét érezte, csak hogy valamilyen szinten biztonságban érezze magát.
Múlt héten pénteken elég nagy vihar kerekedett itt, ömlött az eső, az udvaron állt a víz, jég, villámlás, dörgés, heves szél, minden, ami kell. Egyedül voltam, s hát mit is csinállhattam volna, mint élve a helyi szokással, szentelt barkát égettem. S ahogy elégett, lám, a vihar csendesedni kezdett. Nagy valószínűséggel a kettőnek igazából semmi köze egymáshoz, nem hinném, hogy nagyon kihatással voltak egymásra, de mégis érdekes egybeesés volt. S egy tanulatlan, a szóbeliség szintjén élő társadalom, el bírom képzelni, hogy egy ilyen történetnek sokkal nagyobb jelentőséget tud tulajdonítani.
Néne Bori például meggyőződéssel állítja, hogy az ő fiát azért vitte el a víz, mert nem tartott össze a falu, s nem égetett mindenki szentelt pimpót a nagy homály idején, annak a kevés égetőnek pedig nem ért fel az ereje azzal, hogy a viharral szemben győzedelmeskedhessen. S nagy víz lett (árvíz), ami elsodorta a fiát. (Ebből a történetből pont az tetszik ki egyébként, hogy igenis van közösségteremtő ereje a csángóságnak. De mennyire, hogy az összetertozás fontos számukra, hisz így maradhattak  meg.)
     Minden történetnek egy kulcsszava  van, a hit. Az összetartó. Lehet ez profán, mint a szentelt barkaágnak tulajdonított erő - ami szintén csak úgy működik, ha mindenki úgy cselekszik, ahogy azzal kell - és lehet az a vallási, az Istenhit. A hagyomány megtartó ereje. Őseik hagyományának, azaz a hitének tisztelete.
Félő, hogy a világiasodással elmúlik ez a megtartó erő, s ez esetben az "akkulturalizáció" félő, hogy a teljes megsemmisüléssel lesz együttjáró.
Persze ez egy nagyon hosszú folyamat, és ahogy Moldvában semmire, így erre sem lehet egy egséges képletet ráhúzni, hogy azokban a falvakban, ahol..., ott... Mert egy falun belül, vagy akár családon belül is teljesen változó, hogy kiben mennyire él a hit. Van, aki mai napig meggyőződéssel meséli, s állítja, hogy a bogdánfalvi pap módszerének köszönhetően megtudott rontó személy az, aki a vakságát okozta. (A páter javaslatára minden szerdán és pénteken X hétig böjtölni kellett, s végeredményül látható vált a rontó személy. Az illető így is járt el, s végezetül meg is látta szákráját, anyósát ágya  mellett állni. Túl sok mindent nem ért el vele, de legalább most már tudja (?), ki a bajának az okozója...) Persze, kórházban is járt a bajával, de komolyabb orvosi beavatkozást nem hagyott magán elvégezni, hisz a baj forrása már ismert.
És ugyanekkor, ugyanabban a faluban, amikor néne Tatjánától egy tűt kérek kölcsön, s már majdnem a kezembe adja, akkor hirtelen visszaveszi, a ruhájába szúrja, hogy onnan én vegyem ki, közben nagyokat kacag. Kineveti, nem hisz benne, nem is tudja, miért, mi célból csinálja így, de mégis úgy van vele, hogy veszíteni ezzel az egy plusz mozdulattal semmit nem veszíthet, s hátha... Ha a lányától kérném el ugyanezt a tűt, valószínűleg minden további nélkül a kezembe adná, sőt, még bácsi Mihály is.
Amíg így, vagy úgy, de élnek ezek a dolgok, addig baj sincs.
A másik hit, az Istenhit bővebb magyarázást nem igényel. Mindenestre engem nagyon át tud hatni az az áradó extázis, ami az embereket jellemzi itt a templomokban. Körülbelül évszázadokat tudok így átugrani az időben képzeletben, s tudom úgy érezni magam, mintha a XIV. században lennék, egy kora középkori falusi közösségben. (Persze, az ember azt nem igazán tudhatja, hogy az milyen volt, de olvasott élmények alapján én így képzelem el.) Érződik, hogy nem csak survivalként járnak misére emberek, hanem tiszta hittel, átéléssel, és azonosulással, amit én sehol máshol eddig nem láttam úgy megvalósulni,mint itt.
    És hogy jön ide a szóbeliség? Hát úgy, hogy amíg a csángó kultúra a szóbeliség szintjén él, addig hagyományozódik, s vele öröklődik át minden olyan sajátos eleme a kultúrának, ami valóban közösséggé formálja ezt a népet. De amint megszűnik a szóbeliség, úgy szakad meg az átörökítés, s az egésznek a végén a meglévő identitás is elveszlik. Hitük alapján ők katolikusoknak vallják magukat. Ezek után meg már románok lesznek, ami önmagában még nem is lenne baj, de ezzel az új önazonsítással semmi nem fog együttjárni. Ez csak egy üres szó, hogy mi románok vagyunk, de nem több.
Hát így múlik el a világ dicsősége.
És így lesz óriási jelentősége egy olyan pici tárgynak, mint akár egy tű...

Írom a blogot szép csendesen, nyugodtan, éjjeli fél háromkor. Egyszercsak elsétál a látóteremben egy egér...
Ő az új élettársam.
De sajnos szomorú vége lesz neki...Majd dokumentálom.



A pincebogarak még hagyján, de egy egér?!

Hosszas, és eddig nem "publikált" előzménye van neki, de egy a lényeg: be lettünk jelentve Romániában. Úgyhogy, van személyi azonosító számunk, és az ezt igazoló fénymásolt (!) lapunk. Mindezt röpke 600-700 lejért...
Megvan ennek a hivatalos módja ugye, amivel nincs is gond. (Végülis semmivel nincs is gond.) Csak vicces.
Ügyintézés. Első dolog, a kérelem benyújtása a mitudomén milyen szervnél. Sorban állunk, sorra kerülünk, kapunk egy formanyomtatványt. Kitöltjük, sorba állunk, sorra kerülünk, egyből kiszúrja a hölgy, hogy nincs aláírva. Kimegyünk, aláírjuk, újra sorban állunk, sorra kerülünk. Most már minden jó. Még jobb lett volna, ha egy tollvonásért nem kell még egyszer sorban állnunk, de mindegy.
Rendőrség. Átható kaja szag egy kicsi pincében. Pici szobácska, kopott szék, kopott asztal, végülis, tökmindegy, ez a román vendégszeretet? (Lehet, nálunk sem jobb, még sosem jelentkeztem be Magyarországra.)
Bank. Kell legyen romániai számlaszámunk, s a folyószámlánkon bizonyos összegnek, hogy letelepedhessünk önerőből itt, s ne szipojozzuk a román anyaföldet. Kölcsönpénzből megoldható. (Köszönjük szépen!) Stílszerűen OTP-ben járunk.
A néni nagyon ideges, két hülye idegen, csak a baja van vele, s még tolmács is kell, mert nem törvényszerű, hogy mindenki beszéli a dákok újkori nyelvét. Nagyon unja, s mögöttünk gyűlik a sor... A hölgy megoldja: minket félreállít, mert a mi  munkánk hosszadalmas, s mi biztos ráérünk, és minden bizonnyal a hátunk mögött állóknak rövid idő alatt elintézehtő dolguk van. Előreengedünk 3 embert, még közben jönnek újabbak, természetesen ők is elsőbbséget élveznek.
Na jó. Most már mi jöjjönk!
Jöttünk, aztán megint félreálltunk, s így tovább, míg el nem készültek a papírjaink.
Gazdagságunk írásos bizonyítékával el a rendőrségre: OK! igazoltuk vagyonunkat, szabad a pálya.
Másnap vissza a bankba: kivennénk a pénzünket. Viszonyalg egyszerűbb, rövidebb ügyintézés, az csak természetes, hogy bizonyos kezelési költséget le kell vonjanak, Ez a világ minden táján így működne.
Mondom: hivatalos, legális, normális, ráadásul külföldi bank Romániában: ugyanakkor, ugyanannyi betett összeg levont kezelési költsége ugyanakkor: az első embernek 22lej (mondtam egy számot), a másik embernek 20 lej.
Hm.
Ez van.
Nem vagyunk egyformák.
De erről is van papírunk.
És van egy hivatlos fénymásolatunk is, mindennek a folyamatnak az eredményeképpen.
______________
Nem sokkal később kapott oktatási helysíznünk egy fénymásolót. Most már én is csinálhatok letelepedési engedélyt?

Ebben a nagy szabad világban, ahol mindig mindent szabad, ahol mindennek bátran lehet nagy nyilvánosságot keríteni, nem is meglepő, hogy az emberek blogolnak... Nem  mondhatom el senkinek, elmondom hát mindnekinek(?)
De ugyanakkor ebben a nagy szabadságban az is benne van, hogy a szabadságot is mindenki szabadon értelmezi, tulajdonképpen, nem is lehet definiálni azt, mert individuális világunkban mindenkinek alanyi joga van úgy értelmezni dolgokat ahogy ő akarja (?).
Mindenestre, nekem ilyen egyéni értelmezésű a blog.
Nem is olyan régen, még azt sem tudtam, hogy ez micsoda, mire jó...Aztán otthon ültem az utolsó éjszakán a nagy bőröndökkel az ágyam mellett, s épp egy barátommal cseteltem, s az utazásról volt szó, meg a majdani kapcsolattartási lehetőségekről, amikor felvetette, hogy mért nem írok blogot... Gyorsan elmagyarázta mi is ez, én megcsináltam (már amennyire tudtam), s most itt vagyok.
Ebből a kis történetből is látszik, hogy kapcsolattartási céllal, élménybeszámoló jelleggel született  meg ez a műfaj az én elgondolásomban, az otthon hagyott barátokhoz, szülőkhöz címezve. Mert bármily hihetetlenül is hangozhat, azért éri itt az embert annyi új hatás, amit szívesen elmondana szeretteinek, tájékoztatásul, büszkeségből, hogy igen, én itt is jártam, vagy csak mert jó megosztani az élményeidet mással, de saját magad számára is jó, ha az írás megörökíti a múltad egy olyan darabját, amit utólag, olyan módon úgysem tudnál rekonstruálni, mint az adott pillanat hevében.
 Megnyugtatásul közölném minden kétkedővel: NEM ÁLL SZÁNDÉKOMBAN ÜZLETET CSINÁLNI AZ ÍRÁSOMBÓL, nem is éreznék magamban annyi energiát, hogy az ezzel járó bajokkal még pluszban foglalkozzam. De mindegy is. Nem ézem, hogy magyarázkodnom kellene. Nem vétkeztem. Nem, ézem...
Úgyhogy kedves barátok és nem barátok! Aki akarja olvassa, aki nem akarja nem olvassa. Aki akarja véleményezi, aki akarja nem véleményezi. Aki akarja a szemembe mondja, aki akarja a hátam mögött.
Szabad világ, szabadon értelmezve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma elmentem Bákóban egy One moment nevezetű hiperszuper modern gyorsétkezdébe megenni a szokásos ciorba de vacutámat a szokásos baclava cu nuci-csal. Egyrészt a meglepetés az volt, hogy nem baklavát vettem, hanem placinta cu meret, azaz almás süteményt. A másik meg az, hogy ahogy ott szerencsétlenkedtem a nyelvvel, s kinyögtem, hogy "nu vorbim romanesc", a kiszolgáló csaj egyszercsak látványosan elkezdett gondokozni, s megszólalt magyarul... Az alap, hogy ha külföldivel találkoznak, akkor csak a magyar jöhet számításba, mint megpróbálni kívánt közös nyelv...
Hát igen...egy újabb csángó, aki már tulajdonképpen elveszett... És hány iylen van még szerte a világban...De minimum a Kárpát-medencében...

___________________________________________________________________________

    A hétvégi frumószai szavalóversenyt meglátogatta egy szabófalvi csángó lány is, aki már abszolút semmit nem tud magyarul. Bukarestbe jár egyetemre, s a szakdolgozatát a csángókról írja; benne most érett meg az öntudta,s világosodott meg, hogy ő tulajdonképpen magyar... Egyrészről dicséretes, másrészről meg nem jobb lett volna, ha ezzel indítva születik...?!
Szabófalva egyébként északi csángó falu, Szucsavához közel, a legősibb csángó falvak egyike, ahol valóban kódexnyelven beszéltek. Ma talán még a 80évesek tudnak valamit csángósan, de gyakorlatilag ez a dialektus már kihalt. Most majd jön a revival... Idegen nyelvként megtanulni a magyart?!
    A hétvégéről csak annyit még, hogy a vasárnap az Pusztinán telt.
Népviseletes nénik táncolnak, mi általunk néptáncnak nevezett táncokat - ezen már meg se lepődik az ember, bár kétségkvül rácsodálkozik.
Viszont volt egy érdekes része ennek a kis műsornak itt (Berecz András érkezett ide, hogy meséljen, s énekeljen, és ezt kisérte a pusztinai hagyományőrző csoport.)
Az egyik gyermekcsoport moldvai (?) román mulatságot adott elő.  (Gondolom, a román iskolában tanították nekik; mostantól jön a moldvai csángó kultúra elrománosítása...) Maga ez a szó is, hogy elrománosítás eléggé provokatívan hangzik, mert eleve a csángókra azt szokták mondani a tudológusok is, hogy nyelvükben magyarok, de kultúrájukban átvették a román szokásokat. S pont ebben van a lényeg. Most, hogy beleláthattam a moldvai román kultúra egy kis darabkájába, szembeötlő volt a különbség. Mégsem vették át azt teljes mértékben a csángók, hanem azt a saját ízlésükre formálták, magyarosították.
Én is azt hittem, hogy a moldvai magyarok már olyan régóta itt élnek, generációk és évszázadok óta, hogy tulajdonképpen ők csak nyelvükben tekinthetők magyaroknak. De nem. Annyira benne van a moldvai táncokban a magyar néplélek, hogy azt le sem lehetne tagadni. Ez persze csak akkor látszik, ha ilyen alkalmakkor összehasonlítási alapja van az embernek. Az a mélabússág, ami a sírva vigadó magyarokat jellemzi széles Európa körben, az igenis benne van a moldvai, egyébként ütemes és pörgős táncban. Benne van abban, hogy nem rikolytoznak feszt, mint a románok, nem csilingelnmek, nem aggatnak magukra mindenféle színes ócskaságot, mint a balkáni népek, azokhoz képest nyugodt, lehiggadt, ha úgy tetszik, mélabús.
Kezdek hinni a néplélekben. Ill. eddig is hittem, csak nem igazán tudtam megfogalmazni magamnak sem, hogymi is ez, nem tudtam, miben is nyilvánul ez meg. Hát ki kell jönni Moldvába, s meglátja az ember.
    A nagy EU-nak, meg globalizációnak meg lóf...t a pi...-ba... Pont azt fogja eltüntetni, ami az egész nemzethez-tartozásban (nem a magyarra gondolok, hanem úgy általában arra, hogy az embereknek van valamilyen nemzetisége) a legmeghatóbb.

Most kicsit sorrendi logikátlanság lesz, de most az előző gondolatot folyatatom, csak hát, hiába ez a folytatás, mégis ez lesz hamarabb itt...

Gondoltam, a köszönés is megér egy bejegyzést.

Legelőször mikor idekerültem, fülbeötlő volt, hogy az Adjon Istenre! Adjon a Mária a válasz... (Ja igen, mert hogy itt olyan, hogy "Jó napot!" nem nagyon létezik, annál inkább a fent említett verzió, ami szintén nem az a szokásos katolikus tiszteletadási formula, mint Magyarországon -Dicsértessék a Jézus Krisztus! amire a válasz: Mindörökké!)

Elég archaikusnak tűnik ez az adjonistenezés, de valahogy ebben a közegben úgy automatikusan nekem is erre áll rá a szám. Újabban azt figyeltem meg, hogy ha jó napot-ot köszönök, akkor arra is van egy válaszuk, miszerint "Isten megád!" De ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy a jó napotozásnak nincs itt hagyománya, csupán azért van erre annyira sztenderdnek tűnő válaszuk, mert ez az Isten megád! minden jókívánság mondásra mondható, s amikor én ezt mondom nekik, akkor ők ezt nem egy üres, állandósult köszönésnek veszik, hanem szó szerint értelmezve, jókívánságként értelmezik.

A másik köszönési "csoportot" az az adott tevékenység ihleti, amit épp végez az ember az összetalálkozás pillanatában.  (Ez mutatja legszembetűnőbben, hogy itt nincs olyan értelemben vett köszönés, mint nálunk.) Ha például az úton valakik beszélgetnek, s jön egy harmadik, azt mondja: "Tanácsolnak?" Erre a válasz, ha nem akar vele beszélni az illető az, hogy "igen", de ha van kedve ezt bővebben is kifejteni, s bevonni a társalgásba, akkor a tárgyra térve elkezdi mesélni a témát. Ha valaki mezőről jön haza, azt mondják neki: "Megjárta?" Erre a kurta válasz az, hogy "Meg", ha meg beszélgetni akar, akkor elkezdi mondani mit csinált, s aztán már más témára váltanak. Ha  'A' épp munkálkodik, s úgy éri el őt 'B', akkor 'B' kérdezi: "Munkálkodik?", mire 'A' mondja: "Igen", avagy rögtön belekezd egy történetbe, s máris kialakul a párbeszéd.

Nekem kicsit furcsa ez, mert ha nekem szegeznek egy kérdést, hogy pl "megjártam-e", én automatikusan először köszönnék, s úgy kezdeném el mondani, hogy merre jártam, s mit csináltam. Hisz nekem ez a kérdés kizárlógosan egy párbeszéd kezdetét jelenti (nem pedig egy köszönést). De még az üdvözlést ki sem mondom, azon kapom magam, hogy a kérdező már messze jár tőlem, mivel ő csak illedelmesen köszönt menet közben, s folytatja is útját. Sokszor, az ilyen szituációkban biztos flúgosnak tartanak engem, mert az ő szempontjukból ha én először köszönök, s utána ecsetelem, hogy megjártam-e, akkor az nekik olyan, mintha kétszer köszönnék egy adott pillanaton belül...

Volt időm elmélkedni magamon, Moldván, magamon Moldvában, és most ilyen összefoglaló jelleggel leírom, mit is érzek itt :).

Moldvában nagyon sok érzése támadhat az embernek, de mindegyiknek egy közös eleme az, hogy itt visszamegy az ember az időben jó pár évet, évtizedet, vagy századot. Ez nem azon látszik meg, hogy olyan körülmények között élnek az emberek, annyira ilyen szempontból nem elmaradott térség (a faeke pölö már réges rég felkerült a padlásra, s a lőcsös szekereket is felváltotta a gumis kolesz), hanem az emberek felfogásában, életvitelében. Itt van rögtön a nyelv. Az a nyelvjárás, amit a mi nagypataki csángójaink beszélnek, ugye lassan a legarchaikusabbnak mondható. (Az ettől is archaikusabb északi dialektus már szinte kihalt...) S az hogy sz-eznek, meg mindent sokkal zöngésebben, bilabiálisan mondanak csak egy dolog. Rengeteg olyan szavuk van, ami nincs. :) Úgy értve, hogy mivel alapból maradtak ki a nyelvújítás folyamatából, rengeteg szó nem létezik az ő nyelvükben, ami nekünk már alap. Bácsi Mihályéknál egyszer szóba került a "szülő" szó, s nem tudták, mi az. Akkor döbbentem rá, hogy mért is használnak sok román jövevényszót; mert a románból vették át azokat a szavakat, amiket nekik nem gyártottak le Kazinczyék... Ezzel szembesülni már önmagában is olyan megható. Az ilyen helyzetekben az ember tényleg érzi az idő súlyát... Meg aztán tényleg ott van az a rengeteg zöngés hang (nyelvészek kedvéért a béta :D), kb, mint amikor vogult tanultam az egyetemen...Aztán ha már a voguloknál járunk, arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak mentálisan utaztam sok pár évtizedet ittlétemmel, de kb, mintha elmentem volna a Hanti-Manysi Autonóm Körzetbe. :D Szóval, az, hogy egy olyan közegbe kerül az ember, ahol nincs irodalmi nyelv, az hihetetlen messziségekbe tudja röptetni az arra fogékonyakat, és ezt a messziséget akár azzal is tudom azonosítani sokszor magamban, hogy ezer kilométereket utazok idáig. Itt fogtam fel igazából, hogy miért volt jelentősége a nyelvújításnak, és mit is jelent igazából az irodalmi nyelv. Mert nem csupán annyit, hogy azon írnak az írók meg újságírók. Attól sokkal többet, gyakorlatilag a megmaradást... Kb ez szerintem olyasmi, mint az az elcsépelt gondolat, hogy a magyarok annak köszönhették megmaradásukat 1000 tájékán, hogy áttértek a katolikus hitre. Az irodalmi nyelv is egy olyan megtartó valami, ami legalizálja egy nép életét a nagy népáradatban. S akinek nincs ilyen nyelvi stílusa, az elveszett...Ha nem is hal ki, vagy csak nagyon lassan, de identitás-tudatiag semmiképp sem gyümölcsöző állapot. Nincs mihez kapaszkodjon, nem tartja, nem tudja magát sehova sem sorolni. Nincs nyelvtani rendszer, nincs nyelvrokonság, s így nincsenek gyökerek... Ez a szép is ebben az egészben, hogy egyedi, "civilizálatlan" állapot ez, és ez is az egésznek a tragédiája.

Mindenestre nekem ez csodaszámba megy, hogy ezt megtapasztalhattam, hogy erre rájöhettem, hogy átélhettem. Még...Mert már ezt sem teheti meg sokáig az ide vágyakozó...

...jó régen nem írtam...Alig jutok nethez mostanában. Nem is tudom, mivel kéne folytatnom... Legfisseb élmény mostanában a szombati tantárgyverseny volt. Ez egy országos anyanyelvi verseny, ahol a magyar oktatásban részesülő csángó gyerekek is részt vesznek, vehetnek. Én három nagylányt vittem, nem igazán értek el helyezést, de legalább láttak ilyet is (bár, kettő közülük már tavaly is volt), és senki nem is várta el tőlük, hogy eredményesen szerepeljenek, hisz ők még csak második éve tanulják a magyar nyelvet. Ennél viszont érdekesebb volt az egyik lány kirohanása. Ő ugyanis szóvá tette, hogy a részvételt elismerő oklevélre miért az van írva, hogy "magyar anyanyelvi verseny", mikor neki nem a magyar az anyanyelve. Kár, hogy a vita románul folyt a főnököm, s közte, és én szinte egy szót sem értettem belőle. Midenesetre a román nemzetpolitika eredményessége kitűnően tükröződött a kislány gondolkodásmódján.
Ebben a jelenlegi helyzetben teljesen érthető ez a magatartás, szerintem. Ott élnek egy olyan ország kellős közepén a csángók, aminek a nyelve még csak távolról sem érinti az ő nyelvüket. Nincs saját nyerlvű oktatásuk, boltjuk, munkahelyeik, igazgatásuk, stb. És ahogy modernizálódott a világ, egyre inkább az önellátó gazdálkodás háttérbe szorult, egyre inkább szükségessé vált az, hogy értsék a körülöttük lévő világot, s tulajdonképpen, szerintem, a jobb létbe kerülés, ill ennek a folyamatnak az elindulása gyorsította fel a nyelvi asszimilációt. És akkor ehhez jön még Moldva speciális helyzete, ahol a csángóknak soha nem volt magyar nyelvű miséjük, vagy ha volt is, minimális ideig. Az, hogy nincs a  beszélt nyelvvel megegyező oktatás, még nem is bizonyult akkora nagy bajnak addig, amíg elvoltak a saját közösségeikben. De ahogy ez a közösség bomlani kezdett, szükségessé vált a másik nyelv, az oláh ismerete is. Aztán idővel az emberek rájöttek arra, hogy tulajdonképpen nekik a magyarra semmi szükségük nincs. (Persze azért az más kérdés, hogy miért kellett hagyni, avagy alkalmasint siettetni ezt a folyamatot...) így alakulhatott ki az a helyzet, hogy amíg bácsi Mihály és néne Tatjána egymás közt magyarul beszéltek, feltételezhetően magyarul udvaroltak egymásnak, addig az ő gyermekeik már csak hallomásból értik a magyar nyelvet, s az ő unokáik meg szinte már semmit nem konyítanak ahhoz. A három gyerekből kettő Bákóban dolgozik, nyilván nem sok hasznát vette volna, ha csak magyarul tudott volna...
Jól látszik ez a folyamat ott, ahol viszonylagos szegénység, elzártság van, s ahol ez a tendencia még korábbi fázisában van jelen. Itt ez a közösségi felbomlás még nem annyira előrehaladott, s itt generációkon mérhető a nyelvváltás.

Egyszer volt, hol nem volt, még a Kárpáttengeren is túl, ahol már a kurtafarkú malac sem túr, ahol tehenek húzzák az igát, élt egy szegény tanmítópáros. Hiába könyörögtek feljebbvalóiknak egy kis komfortért, hogy kényelmesebben végezhessék dolgukat, hogy ne a konyhai kredenc körül nyomorogva kelljen 25 gyermeknek nyelni az észt, nem talált meghallgattásra kérésük. Míg nem egy szép napon autó állt meg házuk előtt, és legszebb álmaikból felverve őket, azonnal egy új világot hirdessenek nekik. Alig mosdódva ki bűneikből, azt hitték, még javában álmuk tart, de az ablak zörgése hamar bilibe lógatta lábaikat, és rájöttek, hogy ez bizony a valóság!

- Menjünk Somoskára kályháért! - mondta egy hang.

Megörült a két szerencsétlen flótás, végre! meleg költözhet a kis tantermünkbe és nem kell nyomorogni a konyhában, és nem kell agyonfagyni az osztályteremben - sóhajtottak fel.

Útnak eredtek, hideg volt útjuk során, esett az eső, áztak, fáztak, de melegítette őket a vágy, és az egyre inkább beteljesülni mutatkozó remény.

Megérkeztek Somoskára, mesebeli kicsiny faluba egy völgyben, ahol mindent gyönyörű szépen borított még a hó, a múló tél nyoma. Szánkóra pattantak, aztán kifelé jövet már a meleget adó csempekályha siklott a szűz hóban, hogy hamarosan boldogságott hozzon több lelkes kis gyermektestnek.Mintha csak hallották volna a körülötte állók, ahogy már ropog a kályhában a tűz, és 20 gyermek kezeit szorítja sima csempéire, hogy kölcsönösen melengessék egymást.

Sietett is a fuvaros, 140-el száguldott a rettentő ködös időben, egy cél vezérelte csak, hogy minél előbb élhessen a kis csempekályha, mert olyan annak a tűz, mint a halnak a víz. Rohantak a főúton, száguldottak, repültek, másik fuvaros társával vetekedtek, ki lesz a legjobb, a leggyorsabb. Ki lesz az első, aki befűtheti szegény kis kályhácskát.

Hamar munka ritkán jó, be is igazolódott az öregek bölcselete, a kályha a kocsiban eldőlt, s eltört, megrepedt, de mivel szegényt fűtötte a fűtés utáni vágy, harcolt életéért, és nem hagyta magát kimúlni.

Új házba került a megilletődött kályha, s már kezdte is magát zavarban érezni, hogy vendégként máris milyen nagy felhajtást von maga után.

Kéményt kellett keresni neki, s abba lyukat eszkábálni, nehogy megfulladjon szegény kis teste a füsttől.
Jaj de várta ezt a pillanatot a sárga csempekályha! Tűz ropog a hasában, fa áll a szájában, könnye csoporg örömében. Hipp-hopp, készülnek az utolsó simítások, a jó mester hirtelen sarat kapar a melléképület faláról, hogy egy kis friss kútvízzel tapasztást készítsen, s a kályhacsövét betapassza vele, nehogy megfázzon a torka.

Ég már a tűz! Ropog, ropog sok kisember örömére!

Jó munkát végeztek, el is mennek a mesterek, de nem hagyják árván a régi szóbát sem. Gondját viselik a kiszolgált vénnek, megszolgált már az is érte. Repedéseire sár kerül, szépül kívül-belül.

Örül a két szegényember is, táncot járnak örömükben, de közeledik már az este, s hideg szél fúj már a kertben.

- Rakjunk tüzet a konyhában, s főzzünk ebédet vacsorára!

- Már vágom is a gyújtóst - mondja a másik, de a tűz nem akar égni. Száll, száll, száll kifelé a füst a régi szóbából, szomrú lett szegényke. Elvették a régi kéményét, s az új vendég bitorolja régi helyét. Minden füstje a házba megy, látni benn már alig lehet.

Búsul a két szegényember, hova legyenek, mit tegyenek!? Ajtó ablak tárva-nyitva, rajtuk nevet falu apraja-nagyja. Jönnek a gyermekek, de tanítani jaj, nem lehet. Hová legyenek szegények!?

Jön bácsi Mihály dérrel-dúrral, hát mit tettek magukkal? Utat vág a sűrű füstbe, s vizet öntet a tűzre.

- Hol itt a baj - a két kályhát kérdi - békésen együtt meglenni nem megéri? Testvérek vagytok ti, egyik vénebb, másik ifjabb, s egy kéményben mégsem nyughattak?!

Na, munkához lát nagy erővel, csempekályhát kibontja, új kéményt keres neki a házban. Új lyuk kerül a szoba falára, de most az átellenes oldalára. A régi szóba sem marad árva, kibontják a torka táját, s belenéznek, hátha korom eszi meg szegénykét. Kilátni a kéményen már nem is lehet, a korom mindent betemetett, de nem baj az! Új kijárat kell a füstnek, a korom is békés jószág, bántani azt nem is szokták. Kisajtó a padlástérben lekerül a föld színére. Füst útja a hijuba vezet, ott kormolja már az eget. Nem bánja már ezt sem a szegény legénypár, csak a füst ne az ő szemüket marja már.

Közben a tanterem másik sarkában új lyuk tátong mihamar, oda kerül a kiskályha alája, s jöhet a sár reája. Tűz ropog már benne újra, s száll fel ez is a hijuba. Fenn a padlástérben már nem veszekszik a füstpár, s nem tolja vissza a fiatal a régit már.

Meleg van már minden szobában, jól befűtöttek a kis házban. Este újra kocsi áll meg a ház előtt, szigorú emberek jöttek jó szándékkal, hűtőt, s táblát hoztak utánfutójukkal. Megszemlélték a nagy füst helyét, azt hitték, városiak a tanárok, s nem értenek a tűzrakáshoz.

Románia, Románia! Hazárdőrök hazája.

 

ablakon át távozik nálunk a füst :D 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 kicsi füstöcske a konyhában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ennyi működik a kémyényünk nyílásából...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az új kályhánk immáron új helyén

 

 

Magyarázat a moldvai mese megértéséhez.

Moldvában nem ismerik a kéményseprő szakmát, nem alakulhatott ki az idők folyamán, hisz az eredeti moldvai házaknak kéményük sem volt, a padlástérbe közvetlenül áramlott fel a füst, ami aztán kiszivárgott a tető résein át a szabadba. A kéményseprő fogalma ezért ma sem ismeretes Románia ebben a tájegységében.

A füstelvezetésnek 2008-ban egy olyan modern formájával találkozhatunk itt, amit az ún szóba testesít meg. Ez moldvai léptekkel újításnak bizonyul ugyan, de valójában egy nagyon elmaradott találmány. Nagyon sok helyen tüzelőtere egy nagy katlan, egy üres, kályhacsempéből rakott "láda", amiben felülről tüzelnek. Igen nagy hátránya, hogy a tűz felülről lefelé csak nehezen ég, s óriási nagy lángot kell benne készíteni, hogy az a platnit elérje, s főzőképessé is tegye azt. Mindemellett természetesen nagyon sok tüzelőt igényel, nyakig kormos lesz az ember ha belenyúl, és mivel ezek általában nem mesterek munkái, hanem házi gyártásúak, gyakran nincs jó húzásuk, s nem kap bennük elegendő oxigént a tűz. Ez nemcsak az égést nehezíti meg, de a képződő szénmonoxid miatt életveszélyes is. A rosszul szellőzés miatt és az állandó füstös légtér miatt alakult úgy a hagyományos moldvai lakásbelső, hogy nagyon alacsony "ülőkéik", székeik voltak, s az asztal is egy kis, mai szóval élve dohányzóasztalka volt. Talán maguk az emberek is ezért nem nőttek magasra, a moldvaiak között ma is nagyon sok 130-140 cm körüli embert lehet látni.

Az állandó füstöt kibocsátó szabadkéményes katlanokhoz képest a szóba az 1930-as években valóban forradalmi áttörést jelentett, de a tüzelőberendezés fejlődési sora itt még nem állt meg. Nyugati szemmel nézve azt is lehet terén. Igazi kultúrtörténeti utazás ez.

És hogy hova vezet ez a fejlődés? Azt nem lehet kiszámítani, mert sajnos a szerves evolúcióba beleszólnak az átvett vívmányok, vagy legalábbis elvek. Amik azonban bár elvként modernek lennének, de elmaradottabb közegbe érkezve azok nem tudnak eredeti szándékuk szerint beágyazódni a fejlődésbe. A kis folytonégő csempekályhánk már egy gyári darab, de mégis azt érezni rajta, hogy nem egy kifinomult szakma terméke. A szóbával ellentétben ennek pont hogy annyira jó húzása van, hogy két másodperc alatt ellobban benne egy nagy fa is, s semmi meleget nem ad le közben. Úgyhogy a fejlődés csúcspontja (remélhetőleg) még nem ez.

 

 

praktikus és a konyhának is dísze

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az új fürdőszobabútoraink

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

gyermekeink dekorációja és a falvédőnk :)

 

 

 könnyű fűtési módszer

 

 

A tudás kapuja minidg nyitva áll!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 kezdetben volt az üres ház

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

nem egyszerű tüzelni nálunk...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az ágyunk legalább új :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 a fürdőszobánk

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az a hokedlis tál ott a mosogatónk

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

álomkonyha

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

művészfotó a hűtőnek használt folyosóról

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

egy újabb kép a fürdőszobáról

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a kutunk vízzel együtt 21 m mély

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 melléképület

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

útban a budink felé

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

a toalettünk :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD, házunk ékessége, multifunkcionális, combizom-erősítő, öntisztuló, praktikus, olcsó, jól szellőző

Megérkeztünk.
Végre sikerült összehangolni Mátéval, hogy egyszerre utazzunk, és kettesben felettébb mókás volt az út. Csíkszeredából ismét vonattal jöttünk át Bákóba, igaz, volt vagy 10 óra átszállási időnk. Addig is aludtunk egyet a szeredai kollégánál, meg kimentünk a szeredai várba, a Székely Múzeumba művelődni, elég jó kis kiállítás volt ott a székely népművészetről.
Aztán megjöttünk Bákóba, ott aludtunk az ottani kollégáknál, s másnap reggel mentünk ki Nagypatakra.
Belefagyott a víz az ásványvizes üvegbe, az ott felejtett disznóvágásról kapott kóstoló szépen csonttá fagyasztotta magát, a hagymánk máig kopog a jégtől...; ilyen állapotok fogadtak minket, természetesen az udvar is tele hóval. A kályhánk nyilván nem kapott szelet egykönnyen, két órás vajúdás és füstokádás után végre magába fogadta a tüzet, és már csak szellőztetni kellett :) Az emeletes ágyon enyhén csípte a szememet a füst elalváskor...
Ez volt szerdán. Aztán jött egy pár napos unalom. Pénteken jöttek a gyermekeink, köztük 4 új is, úgyhogy már 18 fős az osztályunk:).
Most itt lenni már más, mimt amikor novemberben kijöttem. Azt hiszem elmúlt az a varázs, ami úgy megszépített eddig mindent. Most sem érzem rosszul magam egy cseppet sem, csak valahogy nem értem, mért nem unatkoztunk ennyit novemberben. Pedig akkor még ennyire sem voltunk felszerelkezve,mint most. Valószínűleg az is közre játszik ebben, hogy eddig annyira nem volt semmink, hogy a nagyon kis apró dolgoknak is úgy tudtunk örülni, mintha az valami óriási ajándék lett volna. Most, ahogy kezdünk egyre jobban berendezkedni (Máté még egy laptopot is hozott...), egyre inkább elkényelmesedünk, és egyre kevésbé örülünk az apróbb dolgoknak (???) Remélem, ez nem lesz tartós állapot.
 :)Ma, hétfőn meg kaptunk végre tüzifát! :) Bár, nem volt ez ennyire egyszerű menet. Szombatra ígérték a szállítást, aztán persze aznap nem jött semmi. Mi vasárnap este bejöttünk Bákóba, hogy majd hétfőn hazamegyünk, természetesen, pont ekkor jött a fa. Az adminszitrátor kolléga, aki a szövetség ügyes-bajos dolgait intézi, többek között a mi fánkat is, bejött értünk Bákóba, de akkor már a remorkányi (utánfutó) fa ott ácsorgott a nagypataki kapunk előtt... A kolléga, amolyan moldvaias módon még azért leállt reggelizni egyet, holott eleve késve érkezett Bákóba is, mert egy másik kollégáért kellett kimennie Lujzikalagorba...Na, elindultunk! Átverekedtük magunkat száguldva a reggeli bákói forgalmon, közben adminisztrátorunk még telefonon elintézett egy-két ügyet, mikor rendőrautó jött szembe, egyszerűen leemelte a füléről a telefont, majd miután tiszta lett a levegő, mobil újra a fülnél, és beszélgetés folyt.köv.... Pont addigra unta meg a fás emberünk az értelmetlen ácsorgást a házunk előtt, mire mi bekanyarodtunk a faluba. Úgy kellett leintenünk, hogy, na ugyan, forduljon már vissza. OK! Minden rendben! Legortuk a fát, akkor aztán vissza a fatelepre, kifizetni a rakományt. A poén: a faeolsztó bizony, bizony Nagypatakon van... Olyan egy kilométernyire a mi házunktól...Nem is értem, mért kellett ennyit várnunk, és könyörügnünk a fáért, nem is értem, mért unta meg annyira a várakozást az amúgy is helyben lévő sofőrünk...
Vártuk már ezt a fát, mint a messiást. Főleg, hogy múlt héten elég hideg volt Moldvában, mindenen olyan 10 cm-es zúzmara, egész napos mínuszok, stb. Ebben az időben pláne felértékelődött a tüzelő eszmei értéke, az eddig használt tömörített fűrészpor pedig erősen fogyásnak indult. A várt reményeket a fánk azonban mégsem váltotta be... Tiszta víz az egész... Szerintem, körülbelül közvetlenül az erdőből kaptuk ezt a fát...
A konyhánk most a következő képet mutatja: mindenütt aszalódó fák, a kuptorban, a szóba minden egyes szegletében naponta többször forgatjuk a fadarabokat...De a száradás így is elég lassú folyamat, gyakorlatilag semmit nem ér. Az elkövetkezőkben a konyha egyszerre fáskamra is lesz, mert elterveztük, hogy az egyik sarokban majd szépen felrakjuk a hasgatott fát, hátha szárad annyit, hogy ne füstüljön, mint a veszett, ha tűzre kerül. Mert most azt csinálja...Eleve, be sem gyullad, mert annyira nedves. Ha több levegőt hagyunk neki (levesszük a masina felső korongját, a jancsit), akkor idővel begyúl ugyan, de olyan füstöt ereszt - és ráadásul észrevétlenül, alattomos módon -, hogy csak azt veszem észre, hogy mintha egy tábortűznél lennék, úgy csípi a szemem a füst... Úgyhogy, nagy ötlet volt ez a fa...
Mindezek után, javasoltam Máténak, hogy ha jó idők lesznek, kéne tartanunk tyúkot. Addig, míg a kiscsirkék megnőnek, simán eltartanénk őket a konyhánkban, nyugodtan elférnének.

A disznóvágás másnapján hajnalban keltem, 6.15-re állítottam az órát, hogy még legyen egy józan regelem Moldvában, végiggondolni, hogy mi az, amit haza akarok vinni. Mert a 8-as busszal bemenni terveztem Bákóba, onnan pedig vonattal Csíkszeredába, s onnan szintén vonattal haza. Kicsit izgultam, hogy a nagy hóban fog-e egyáltalán menni a busz, de mikor láttam bejönni a faluba, akkor megnyugodtam, hogy akkor valószínűleg vissza is fog fordulni Bákó felé.

Túl sok minden nem történt velem (hál'istennek) a hazaúton, leszámítva azt, hogy egy nagy bőrönddel meg egy nagy hátitáskával mászkáltam vagy másfél órát a havas Bákóban, mire lejutottam a buszmegállótól az állomásra. Persze, a hó szinte sehol nem volt eltakarítva, úgyhgy nem nagyon tudtam húzni a bőröndöt, hanem azt is cipelnem kellett (bár egy idő után már ba..tam rá, és beletettem a nagy hóba, mert a karom leszakadni készült...Azzal nyugtattam magam, hogy legalább izmosodom :D ). Megvettem a vonatjegyet, aztán vártam...vártam...vártam...Volt 4 és fél órám várni a vonatra :). Bákóban most épül egy nagyon szép új állomás, de mivel még nem adták át, így a hidegben kellett ácsorognom... Nagy meglepetésemre egy darab vonatot nem mondtak be hangosbemondón...Egyszercsak érkezett egy vonat, aztán indult...és te találd ki, hogy na! melyik a te vonatod...Igaz, a vonat oldalára ki volt írva, hogy honnan hová tartó szerelvény az, de mivel a kiindulási állomás mellet csak a célállomás neve volt feltüntetve, ezzel nem voltam előrébb...Az én vonatom nem Bákóból indult és nem is Szereda volt a végállomás... Unalmamban mászkáltam, véletlenül rátévedtem egy már felújított peronra, ahol hirtelen el is ájultam majdnem :DD Szegény bákóiak...és arrajárók... A CFR (román MÁV) ugyanis tükör sima felületű "csempével" (mert hogy az nem járólap, az tuti...) borította be ugyanis a peront, és mivel éjszaka ráesett a hó, akkorát taknyoltam hirtelen a nagy csomagokkal, hogy nem is volt időm felfogni, mi történik velem, olyan gyorsan történt... /Azt azért még tudni kell, hogy aluljáró nincs, hanem hivatalosan is a síneken kell átbaktatni az egyes vágányokhoz.../ Elesvén, arra lettem figyelmes, hogy valaki megszólít a hátam mögött...Kezdtem égni, hogy valaki biztos méltatja az esésem, de nem :D Egy sorstársamra akadtam; öreg néne hatszázezer batyuval maga körül a földön ülve konstatálja, hogy lám! lám! nemcsak ő a béna vénasszony, a fiatalok is szépet esnek a peronon :) Vicces volt :) Komolyan, ezért a jelenetért megérte elesni :) ! Aztán még "beszélgettünk" a nénivel, próbáltam megkérdezni tőle, nem tudja-e, melyik a szeredai gyors, de valamit Iasi-sal magyarázott, gondolom, hogy az a vonat, ammi mellett taknyoltunk Iasi-ba megy. Na, ez is megvolt.

Aztán elhatároztam, hogy kimegyek "sétálni", nem várok ott annyi ideig. Végül pedig útnak indultam a szövetség bákói albérlete felé. Újabb egy óra út a csomagokkal :) De ott legalább ettem, meg kaptam hasznos tanácsokat a román vonatokkal kapcsolatban. Pl, hogy feltétlenül vegyek vizet, mert olyan száraz, és a gázolajtól büdös a levegő, hogy kiszárad, és megrohad benne az ember... Aztán még kocsival vissza s vittek az állomásra, úgyhogy nagyon jóljártam kedves főnökömmel, kollégáimmal :) Köszönet érte;)!

És 13.16-kor hajszál pontsan elindultam Miercurea Ciuc felé. A román vonatok NEM késnek...Az út megint egy élmény volt, át a havas Kárpátokon...Mesebeli, de komolyan. Hálistennek, egyedül utazatm egy fülkében, úgyhogy szabadon gyönyörködhettem a tájban.

Szeredába érve, gőzöm nem volt, hol járok...Mert nyilván nem az állomáson állt meg a vonat, hanem attól visszább egy kicsit, s nem is mondtak be semmit...Úgyhogy ráérzéses alapon leugrotam a vonatról, szerencsémre, mert az volt Szereda...(Leugrásom közepette újból meggyőződtem, hogy Romániában milyen szervesen él az emberekben az "oldd meg magad!" magatartás és elv. Furcsa ez, mert úgy nem figyelnek az emberek egymásra, hogy közben figyelmesek...Ha például leszólítasz valakit, akkor az nagyon nagy szivélyességgel magyaráz kézzel-lábbal - lásd kiutazásomkori taxizás - de ha valami olyan feladatot kell végrehajtanod, ami a te érdeked, és azzal gyakorlatilag senkinek se jót se rosszat nem teszel, akkor viszont...már bocsánat a kifejezésért, de szarnak rád...Mikor ugrottam volna le a vonatról, közvetlenül az ajtó előtt a peronon egy fickó állt, szintén pár bőrönddel, látta, mire készülök, de a világért sem volt hajlandó odébb menni...Nem volt mit tennem, gyakorlatilag ráugrottam a bácsira, nem törődve azzal, mit szól hozzá...És nem is szólt semmit:) Úgy tűnik, ez így volt természetes.

Az effajta magatartás amúgy bármikor, bármilyen szituációban előfordul, nekem, bevallom meglepő, és kissé mintha bunkóság is lenne...De itt ez a normál, és az a ""lenézett"", ami úgymond a kedvesség.)

Csíkszereda. Még jó hogy előre meg akartam venni a helyjegyemet a Corona nemzetközi gyorsra, mert megtudtam, hogy a vonat egy órával hamarab indul. HUH! Így már csak 3 órát kellett várnom :) Bementem a városba (még jó, hogy korábban annyit jártunk arrafelé, s már tudtam hellyel-közzel, hogy mi hol van). Vettem kaját az útra, meg beültem egy helyre vacsorázni. Akkora adagot kaptam, hogy nálunk, magyarba' az simán lett volna két adag...És még kaptam a rántott sajt-sült krumpli klasszikushoz ingyen (ill, benne volt az árban) egy hamburger zsemlét (?) s egy adag céklát is. Jóllaktam. :P

És végre elindultam haza...Ekkor már csak 12 óra volt hátra...gondoltam akkor én...

A Coronán annak rendje, s módja szerint bealudtam, s csak Dés, Kolozsvár, Nagyváradon ébredetem fel (érdekes, mert mikor utaztam ki, akkor is Kolozsvár után, csak Désnél ébredtem fel, meg Szeredánál...). Aztán a határnál ellenőrzés. A román határőr magyarul próbált szegényke elköszönni tőlem, de csak egy Vizslát! sikeredett a szájából...én meg akkor ébredve, kómásan fel sem fogtam, hogy mit akar a vizslával, és nem is reagáltam rá semmit. Erre "bepörgött" szegénykém, s mérgesen újra kinyomott a szájából egy Vizslát!-ot, hogy fogadjam már végre... Volt még valami kiabálásos-verekedés is, mert valaki útlevél, és mindenféle irat nélkül akart átjönni Magyarországra, de fel sem fogtam, annyira nem érdekelt akkor már semmi a fáradtságtól...Már közel voltam az egy teljes napi utazáshoz...

A hideg zuhany akkor következett, amikor már a magyar kalauz közölte velem, hogy 6 órakor a drága, általam már annyiszor elátkozott, és a csődbe óhajtott MÁV sztrájkolni készül...És mivel a Coronát Püspökladányban éri a 6 óra, így az onnan nem közlekedik tovább... A sztrájk szervezettségéről és komolyságáról csak annyit mg, hogy maga a mozdonyvezető sem tdta, hogy most menjen-e, vagy sem...Majd' egy óráig váratott minke a vonaton maradva, hogy hátha kap végre valami utasítást, de semmit nem kapott. Aztán megunta, s mondta, hgy ennek nincs értelme, szálljunk le, mert biztos nem megy már tovább.

...Itt most, ki mennyi szitokszót és átkot tud, azt képzelje ide:)))...

 Minden hasonlót pártolok, ha a MÁV szidásáról van szó. Most, és mindörökké!

 

ez azt hiszem, hogy Aknavásár a vonatból

 

 

 

 

ez olyan mesebeli :)

 

 

 

 

 

Alig ocsúdtunk fel a csíki mosás jelentette élményből, máris jött az újabb kilátás. Mosás utáni másnap este átjött bácsi Mihály, hozott nekünk "tejet" barna, műanyag sörös üvegben, ami olyan feteke/fekete volt, mint a vér. És legalább olyan sűrű is. Bor volt... :)Egy pohár bor után aztán két igéretet kaptunk, aznap este áthozza valóban a tejet,amit kértünk tőle, illetve szombaton levágja a borjúját és egy disznót, amire elhív minket is. Életemben nem láttam borjúvágást..., úgyhogy épp itt volt az ideje;). Ja! De nem eszik olyan forrón a kását, még Moldvában sem... Eleve furcsálltam, hogy az öreg hogy vállal be egy borjút meg egy disznót egy napon..., na de mindegy. Annak rendje módja szerint szombaton hajnalban felkeltünk Mátéval, nehogy már majd ránk kelljen várni, de bizony elég nagy hó esett le az éjszaka, és még reggel is elég nagy hófúvás volt. Vártunk, hogy majd szól bácsi Mihály, de csak nem jött, úgyhogy mi mentünk át. Hamar kiderült, hogy nem lesz borjúvágás, csak egy disznó múlik ki az idő miatt. Onnantól kezdve megint vártunk. Néne Tatjána akkor pucolgatott ott valami hagymát, és ezzel ki is fújt a nagy munkára való készülődés...Nagy nehezen oda mentünk a disznóhoz, bácsi Mihály már meg is fogta, de a kés még nem volt előkészítve. (Egyébként nagyon ügyesen megfogta, lefektettük, aztán összekötötte a négy lábát - a probléma csak az volt, hogy egy eléggé elkopott madzaggal, úghyogy a disznó kettőt rúgott, s a kötél el is szakadt.) Na, végre le lett szúrva, meg is döglött. Szánkón ki is húztuk az udvarra perzselni (sajnos a szél miatt nem lehetett szalmával...), de nem volt perzselő:)Bácsi Mihály a szomszédból kért egyet. Szóval, olyan moldvaiasan mentek a dolgok;). A perzselés után jött aztán a bontás, teljesen másképp, mint nálunk. Először levágták a négy lábat, és a négy csonkra állították a disznót. Lekapták a fejét, aztán lefejtették két oldalra a szalonnát, egyben, majd a karajhúst, mindeközben a zsiger még mind benne volt (nálunk azt ilyenkor már rég pucolják az asszonyok). Aztán végre szét vágták a gerincet, s az asszonyok el is vonultak a belsőséggel. Bár a lép, a máj egy nagy része, meg a fejhús nem kerültek bele az abálólébe, sőt a vese sem, amint később kiderült. Innentől nekünk gyakorlatilag semmi dolgunk nem volt (csak inni a folyamatosan kínált pálinkát). Az asszonyok elkezdték tölteni a hurkát, kézzel (!), ami a következőkből állt: kukoricadara, egy kicsi főtt máj, zsírban meghervasztott hagyma és vér. Semmi más:) Érdekes íze volt neki, kicsit olyan édeskés a kukoricától.

 A következő mozzanat az ebéd. Néne Tatjána egy fa bottal kavargatta a masinán egy bográcsszerű üstben a kukoricakását (olyan középkorias érzetem támadt ezt nézve:) ), közben megterítettünk, s mikor kész lett, a gazdasszony egy egyszerű mozdulattal kiborította egy fa tányérra a kukoricát, s az, mint egy torta, egyben maradt. Addigra már kisült a pitán is (szintén kukoricalisztből készített, édeskés ízű, kenyeret helyettesítő étel), és ezt ettünk a sült húshoz. Persze közben ment a borozás, meg a móka, mikor milyen nyelven. Mert bácsi Mihály lányai és unokái nem beszélnek (bár érteni mindent értenek) magyarul, úgyhogy néha átváltottak románra. Ebéd után még volt valami kis tevés-vevés, aztán hazamentünk és jó korán be is aludtunk (elnyomott a sok bor...). Még volt egy olyan kósza ötletünk Mátéval, hogy kimegyünk szánkózni (szanyikózni ahogy néne Tatjána mondta), le is vettük a padlásról a szanyikót, de ott lepte be a hó reggelre a kút mellett...Nem mentünk mi sehová már.

Az úgy volt, hogy mióta kijöttem csak egyszer volt alkalmam mosni Lábnikban, de ez is akkor volt, miután megérkeztem, szóval akkor, amikor még semmi szennyesem nem volt. Most, pont egy hónap után viszont már megérett a mosás :D. Mosógép legközelebb hozzánk Csíkfaluban van, tőlünk olyan 15 kilométerre, Forrófalva, Klézse, Somoska után. Nekivágtunk gyalog... Az eredeti terv helyett nem 8kor, hanem fél 11kor sikerült elindulnunk és fél ötre értünk oda...6 órás út ... Szakadó hóesésben, Somoska-Csík között hófúvásban... De bemelegítettünk, Klézsén 3 alexandrionnal (valami égetett szesz, helyi specialitás...) Somoskán pedig pont egy kollégánk előtt vezetett az utunk, oda is beugrottunk egy pálinkára... Úgyhogy, nem fáztunk ;).
Csíkban lucáztunk egyet, kaptunk érte pálinkát, aztán ettünk, s kimentünk az ottani kocsmába beverni újabb két alexandriont... Így esett meg, hogy aznap délután hat és fél deci tömény csúszott le a torkunkon, másnap meg nem bírtam magammal mit kezdeni, annyira szédültem, fájt a fejem, stb...stb...

Ennyit erről az oldaláról a dolognak.

Másik odalon meg az van, hogy eddigi legnagyobb élményem volt ez a mosási túra. Mikor elindultunk, még mi sem tudtuk, mire vállalkozunk. Nem is tudtuk igazából merre kell menni, milyen az út, stb. Klézsén (ahol elvileg már ismertük az utat) persze eltévedtünk...És végül a célba vivő útra tévedtünk ugyan, de ott olyan sár volt, hogy rosszabb volt, mint a jég. Csúsztunk el rajta. Aztán Klézse után elkezdett esni a hó. Ennek felettéb örültünk (meg amúgyis ugye már elég jókedvűek voltunk...), úgyhogy észre sem vettük, mennyit mentünk, merre vagyunk. Máté egyszercsak megismerte Somoskán az egyik kollégánk házát, bementünk oda is, ha már arra jártunk :) Ott kaptunk némi útbaigazítást (amiből speciel én már semmit nem fogtam fel, később nem ez alapján, hanem csak úgy ösztönösen mentem...). Somoskából kiérve aztán elkezdődött a hóvihar. De annál jobban élveztük. Végig énekeltük az utat, s úgy eltelt az a 2,5 óra, hogy egyszercsak már ott ugrabugráltunk át a csíki patakon, ahol újabb sáron csúszkálva kellett mennünk.

Útközben begyakoroltunk egy lucázós mondókát, azt hálából, amiért mosnak ránk a kollégák, előadtuk nekik:) Meg is hálálták, 6 adag mosással...

Másnap sajgó fejjel elindultunk haza...Ez már nem volt annyira mókás... Sőt, inkább nyűgös. Abban a szituációban valahogy nem volt olyan könnyű elfogadni azt a romános ütemet, amit máskor fel sem veszünk. Kimentünk egy busszal a főútra, ahol elvileg volt csatlakozásunk Nagypatakra, de sehol nem volt egy buszmegálló, sehol egy tábla... Csak úgy várjunk valamire, ami lehet, hogy nincs is... Végül jött egy busz valóban, leintettük:)

Aztán otthon épp hogy begyújtottunk, már jöttek is a gyerekek órára. De (hál'istennek) csak formális tanulás volt, mert karácsonyoztunk. (Szétosztottuk az ajándékokat nekik, amiket azokból a csomagokból állítottunk össze, amiket Skóciából kapott a Csángószövetség.)

 

 ilyen sárban csampuszkoltunk :) ez már Klézsén van

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

behavazott kereszt Somoska végén

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

nna! ez itt a lényeg. a hófúvás :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ez akkor fel se tűnt, hogy már ennyire besötétedett a Csíkfalu felé vezető úton

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tanártalálkozó Kostelken. Szokásos ámuldozás a tájon, most több hó volt, mint legutóbbi ottjártamkor, és  ezért talán még szebb volt az egész. Nagy zabálások (babgulyás, kemencében sült vargabéles, bográcsos pityókás tokány), nagy táncolások (gyimesi, moldvai, felcsíki) és nagy nem alvások ideje ... Nagyon élvezetes volt a teljes kivilágítástól mentes faluban hajnal 3kor hazafelé mászkálni (egy családnál voltunk elszállásolva). Ott aztán nem volt fényszennyezés;), csak úgy bukdácsoltunk a fagyos úton, mert nyilván, műút sincs. 

Kostelek után újra Szeredában kötöttünk ki, valószínűleg, csak kedden megyünk vissza Nagypatakra.
Kostelekről még annyit, hogy egy szín tiszta magyar falu, s ezért elég mókásnak, s ugyanakkor bosszantónak hat az ottani közélet. Az általános iskolában ugyanis románul folyik a tanítás, annak ellenére, hogy a tanárok magyarok...A gyerekek otthon magyarul beszélnek a szüleikkel, s egymás közt is, a pap magyarul misézik, de az iskolában eljátsszák az a színjátékot, hogy románul tanulnak...De mindez úgy tűnik, a kostelkieknek is "jó", mert nem nagyon lázadnak ellene, ti. nem kérvényezik a magyar nyelvű oktatást...

Csíkszereda.
Nem sok mindent csináltunk úgy effektíve itt, viszont voltunk a kolléganővel (akinél megszálltunk) Gyergyószárhegyen; a ködös csíki medencéből bementünk a csak hangyányit derűsebb levegőjű gyergyói medencébe. Éva apukája, aki vadász, és épp akkoriban ejtett el egy szarvast, megkínált minket szarvas szív pörkölttel :).

Hétfőn este voltunk egy szeredai táncházban is. Aztán kedd reggel indulás vissza Bákóba,s Nagypatakra. (Reggel esett végig az eső, ami délutánra hóra váltott át :)))
A moldvai előítéletekről meg csak annyit, hogy Szereda ezerszer koszosabb város, mint például Bákó. Itt bosszantóan rend van és tisztaság...Sehol szemét, a parkok rendezettek, s úgy tűnik, az emberek nagyon oda is figyelnek a erre. Nem régiben voltak az EU-s választások. A szavazás után szinte rögtön lekaparták a kampány plakátokat Bákóban, nem így például Szeredában...
Na mindegy. Ez csak egy román város, amit igazából láttam, úgyhogy nem szignifikáns :D, csak szembeötlő.

A kostelki képek magukért beszélnek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

mesebeli házikó; itt laknak a kosteleki kollégáink

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

az a szabályos fasor a történelmi magyar-román határ volt...

 

Tegnap megvolt az első komoly tanítási óránk. Szerintem nagyon jól sikerült, nem voltunk sokan, vagy 7en csak. De következő órára ígérték a gyermekekek, hogy hoznak még újabb osztálytársakat, akik szeretnének magyarul tanulni:) Most is volt két olyan gyerek, aki egy szót nem tudott magyarul, mi meg ugye nem tudunk egy szót sem románul :D, úgyhogy nagyon mókás volt a dolog. A nagylányok tolmácsoltak mindig, mi az adott feladat:)).
Amúgy meg semmi extra nem történt velünk... Leszámítva talán azt, hogy megégettem egy zacskó csipkét, amit nagy fáradtsággal szedtünk ...Odatettem a szóba peremére, hogy aszalódjon még egy kicsit, de nem mértem fel, hogy  annyira átforrósodott a  kályha fala, hogy gyakorlatilag megégtek a bogyók...Hasonlóképpen jártunk egy fazék tejjel is, amit aludni (siriteni, ahogy itt mondják) tettem oda, s a túlságos melegben elkezdett felforrni a tej...Az eredmény valami túrószerű, de azt meg sem közelítő, kidobásra ítélt valami lett :)
A nyelvnél maradva, kezdek jobban belelátni a csángóságba. Agyament szituációnak tűnik, amikor színtiszta magyarul elbeszélgetsz valakivel, s körülbelül minden harmadik szót egy olyan zárójeles megjegyzés követ a csángó beszédpartner részéről, hogy értjük-e őt. Mert ő nem tud magyarul. Egy néni kifejtette (ékes magyar szólással), hogy ő sem románul nem tud, sem magyarul... Érdekes identitásuk van nekik. A románokat elkülönítik maguktól, ők az oláhok. Magyarnak meg nem vallják magukat. Ők csángók, de ez, hogy "csángó" nekem úgy tűnik, hogy csak a világlátottab emberek szókincsében létező, és használatos szó. A tulajunkkal volt a múltkor egy érdekes esetünk. Náluk voltunk, s néne Tatjána felajánlotta, hogy ad nekünk valami félkész babot főzni; ő korábban már fokhagymával valahogy előkészítette azt. Erre bácsi Mihály rászólt, hogy ne úgy mondja, hogy "fokhagyma", mert azt mi nem értjük...A másik meg az volt, amikor néne Tatjána vagy háromszor visszakérdett, hogy a "húszat", mint számjegyet, mi hogy mondjuk... "Húsz. Magiknál hogy mondják?" Vicces, de megdöbbentő ugyanakkor. És csodálkoznak azon, hogy ha kimennek Magyarországra, akkor 1 hónap alatt meg tudnak tanulni magyarul... Bácsi Mihály is rettentő büszke a fiára (aki jelenleg Olaszországban él), hogy egy hónap alatt, míg Magyarországon dolgozott, meg tudott tanulni magyarul... De azt nem is értik, nem is gondolkoznak azon, hogy a "csángó" meg a magyar gyakorlatilag ugyanaz. :) Mindenesetre, aki már járt "magyarban", annak más lesz a beszéde; elhagyja a tájnyelvet (az sz-ezést, például). S ezzel, az illető meg is tanult magyarul beszélni. :)

A nagypataki albérlet:

A nagypataki völgy:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hazafelé a pap szekerén:

A nagypataki temető:

 

Kostelek felé:

Pénteken elmentünk Klézsére, mert egy ottani gyerekfoglalkozást kellett lefényképezni, illetve, valójában azt, hogy hogyan kapják meg az adományként küldött mikuláscsomagjaikat a gyerekek. Nyilván gyalog mentünk át Klézsére, ez a 2. falu Nagypataktól, köztünk van Forrófalva. Igazán népiek voltunk ismét, így galogosan. Amúgy semmi extra nem volt ott, leszámítva, hogy menetközben a falu közepén bemerészkedtünk egy olyan házba, ami alápincézett volt, s a pince beszakadtával gyakorlatilag lesüllyedt az épület :) Lógott a levegőben. De becsábított minket a bent hagyott tárgykollekció...mint egy skanzenbeli épületben, szőttesek a ládában, szövőszék, bútorok, stb...s ott omlik rá a ház...
Sic transit gloria mundi...
Klézsén legalább ettünk főtt kaját, igazán népit, savanyúlevest (itt mindenki ezt eszik mindenkor :) ) Meg is kértük a tanárkolleginát, hogy majd tanítsa meg nekünk készíteni ezt az etnikus specifikumot :D
A szombati nap az megint úgy telt el, hogy igazából semmi nem történt (valójában, kezd unalmas lenni itt az élet így, ahogy jelenleg mi csináljuk... Ezért kellenének már a gyerekek, de jövő héten már ez is meglesz;). ) Délelőtt elmentünk egy nénihez abban a reményben, hogy gyűjtünk tőle népdalokat, de elzárkózott a szerepléstől...Elég bizalmatlanok még velünk itt...dehát, majdcsak megismernek minket jobban, s akkor jobban kinyílnak majd. Sikertelenségünkön felbuzdulva kimentünk a falu szélére csipkét szedni, mert itt rengeteg van. S olyan húsosak, hogy a múltkori kálváriás kirándulásunkkor is azt ebédeltünk. Melléálltunk egy bokornak, s nyomogattuk ki a friss "hecsedlit" a bogyókból. :)  A frissen szedett adag meg ott aszalódik a kuptorunk tetején jelenleg, majd jó lesz teának.
Aztán délben találkoztunk két éppen arra járó kollégával, s elmentünk az albérletünkbe . Főztem nagyon népi, zombori kaját nekik (rázalék), közben adott az Isten nekünk 2 liter bort is (kiderült, hogy a  tulajunk öccsének a mi házunkban van a bora elzárva, s időnként majd várhatóan feltűnik nálunk egy kis nedűért :D ) Ez végülis most jóljött, mert egyúttal adott egy kis kóstolót is:), amit sikeresen el is ba..tam, mert túlfűszereztem forraltborként...De nem lehet minden tökéletes;)
A vasárnap meg nagy izgalommal indult, elmentünk reggel (11kor) templomba... Odaértünk fél 11re, s megálltunk a kapuban, s mivel mellettünk épp vásároztak is az arrajáró kofák (itt még él hogy a vasárnap az valóban vásárnap), így logikusnak tűnik az a szituáció, ami megtörtént velünk. Egy néni románul odakiáltott nekünk valamit, mire mi közöltük, hogy csak magyarul értünk. Erre a néni fordította magát: "Magik mit árulnak?" :D egyszer tennénk valami jót (ti:templomba megyünk) ráadásul én, aki református, s egy katolikus misére igyekszem, ami ráadásul románul megy, s akkor is lekofáznak minket :D Vicces volt:) Maga a mise meg nekem azért volt mókás, mert gőzöm nincs a római szertatrtásról...Nem tudok kereszetet vetni sem, és még csak bonyolítja a helyzetemet az, hogy nem egyforma a római, és az ortodox keresztvetési formula, és soha nem tudom, melyik, melyik...Nem tudom, mikor kell mea culpaként a szegycsontomra püfölni vagy hármat, nem tudom, mikor kell kis nyomorék keresztecskéket vetni homlokra, szájra, szívre. :) Úgyhogy mindig lesnem kellett a néniket, hogy mikor emelik a kezüket:) Volt, hogy lekéstem valamiről rituáléról:)
Aztán hazamentünk, gyorsan főztünk valamit Mátéval, beszélgettünk, kertimunkálkodtam egy kicsit, s el is telt a nap...
Ma meg bejöttünk délben Bákóba, úgyhogy, nagyon aktívnak tekinthető a mai nap :) Már voltunk étteremben is (mókás rendelési procedúra), meg piacoztunk, de sikerül minidig megértetni magunkat, hogy mit akarunk. És már egy csomó román szót tudok :)
A ma reggel amúgy elég depisen indult, úgyanis mi ugye a fő utcán lakunk, azon, amelyiken van a temető is. Mikor előszőr ment el egy temetési menet a házunk előtt, még kuriózumnak tűnt, de most így másodszorra már nyomasztó volt... Itt háztól temetnek ugyanis, s onnan viszik a halottat a temetőbe. Elől mennek a lobogót vivő asszonyok, aztán asszonyok, akik mormolják a rózsafüzért, s ez a monoton transzbeli hangulat eléggé ütős...Főleg úgy, hogy tudod, mi jön utána... A pap, a nyitott koporsó és a hozzátartozók... Úgy látszik, ehhez mégiscsak túl civilizált vagyok már... Zavar a halál jelenléte az életben...
De Moldva erre is gyógyír;) Megérte idejönni;)!
 Jaaaaaaa! Igen! Eddigi legjobb élményünket is megéltük Mátéval!!!! Szombaton este épp a vendéglátás nyomait takarítottuk, amikor valaki kiabált. (Moldvában ez végülis nem meglepő, mert mivel sehol nincs csengő, s olyan kerítések vannak palánkszerűen építve mint egy erőd, így bajos az egymáshoz való bejutás, s mindenki kiabálással hívja fel magára a figyelmet). Szóval, hozzánk is kiabáltak, újabb vendégek jöttek. Két kis, leendő tanítványunk hozott nekünk enni, a maguk főzte geluskából (olyan, minmt nálunk a töltött káposzta, csak nincs a töltelékében hús, és szőlőlevélbe van csavarva). "Tanítóbácsi"-ként kiabáltak be hozzánk:) Igazából még semmit nem tettünk ennek érdekében, de mégis ez a szituáció olyan tekintélyes volt. Mármint, hogy nekünk volt tekintélyünk, mint tanítóknak:).

...az van, hogy itt megállt az idő...legalábbis az én érzékelésemben, karórát mióta kint vagyok, nem hordok, soha nem tudom, mennyi az idő, hanyadika van, stb, de nem is hiányzik :) A nyugalom maga Moldva :D, de komolyan, haláli nyugi mindenütt... És ebből adódóan, nem tudom napi bontásban leírni, hogy mikor mi történt velünk :)

egyszerűség kedvéért kezdem a mával:)

Ma Kostelek nevezetű falucskában ébredtünk, mert épp ide sodort a moldvai szél. Bár Kostelek már nem Moldva, hanem Gyimes, de még attól is jobb. Szó szerint a Kárpátok közepében egy völgyben. Kocsival nem is tudtunk bemenni a faluba, mert annyira kiszámíthatatlan az oda vezető út, úgyhogy a hegy lábánál otthagytuk egy néninél az autónkat, s mi gyalog indultunk a faluba:) Hát valami hihetetlen szép:) Hó, patakok, hóolvadás, fenyőerdők, tehenek, csend és patakzúgás és nyugalom. Egyik kollégánk tanít itt, s mentünk nevenapját ünnepelni, csángó stílusban helyi fitalakokkal. Ill a helyi fiatalok ünnepeltek velünk, mert végülis ők szervezték a bulit.  Másnap délután 1kor aztán jött a helyi plébános, aki átvitt minket a hegyen, el oda, ahová leparkoltunk korábban. Ez az egész olyan volt, mint egy Mikszáth regényben...Két lóval jött az a klasszikus vágású papbácsi. A szekérre felültünk több más falusival egyetemben (gyakorlatilag buszsofőrként funkcionált a papocska :) ) Hát igen, képek nélkül, meg így elmesélve nem tűniok nagy számnak, de megélni, annál inkáb az volt. Aztán Mátéval bejöttünk egy másik kollégával végül Csíkszeredába, de itt azon kívül, hogy 21. századi módra lefürödtünk, már csak azért sem történt/történhetett semmi extra, mert nagyon fáradtak vagyunk ... :) Holnap reggel busszal megyünk Comanestibe, aztán onnan átszálással újabb buszal Bákóba.

Aztán a dolgok ott kezdődtek, hogy csütörtökön elmentünk Lábnikba, mosni (az ottani tanárlakásban van auotmata mosógép), s ott voltunk szombat reggelig, onnan pedig egyenesen jöttünk Kostelekre. Jó kis kirándulás volt ez a hét ... :) Hétfőn költöztünk be, s csütörtökön már el is jöttünk onnan :) A házról majd később, meg a 7vége részletes élménybeszámolója majd később következtik...megyek aludni :)

Az eddigi konklúzió: a moldvaiak nem tudnak lovat tartani, iszonyat gebék szaladgálnak errefelé, a másik meg, hogy a moldvai kutyák mind degeneráltak...Ami nem csak abban nyilvánul meg, hogy csúnya dögök, hanem, hogy hülyék is... Ha az utcán vannak (általában mindig...), akkor ahelyett, hogy elszaladnának, jóformán bemásznak a kocsi alá... De minimum, meg se moccannak a kocsi előtt :D De ez igaz mondjuk a pulykákra is :D

Az emberek meg tök lazák...Nem olyan idegbeteg állatok,mint a magyarok... De legalábbis a pestiek ;)

És Moldva egyáltalán nem annyira elveszett világ, mint ahogy azt én hittem :) Sőt...