...jó régen nem írtam...Alig jutok nethez mostanában. Nem is tudom, mivel kéne folytatnom... Legfisseb élmény mostanában a szombati tantárgyverseny volt. Ez egy országos anyanyelvi verseny, ahol a magyar oktatásban részesülő csángó gyerekek is részt vesznek, vehetnek. Én három nagylányt vittem, nem igazán értek el helyezést, de legalább láttak ilyet is (bár, kettő közülük már tavaly is volt), és senki nem is várta el tőlük, hogy eredményesen szerepeljenek, hisz ők még csak második éve tanulják a magyar nyelvet. Ennél viszont érdekesebb volt az egyik lány kirohanása. Ő ugyanis szóvá tette, hogy a részvételt elismerő oklevélre miért az van írva, hogy "magyar anyanyelvi verseny", mikor neki nem a magyar az anyanyelve. Kár, hogy a vita románul folyt a főnököm, s közte, és én szinte egy szót sem értettem belőle. Midenesetre a román nemzetpolitika eredményessége kitűnően tükröződött a kislány gondolkodásmódján.
Ebben a jelenlegi helyzetben teljesen érthető ez a magatartás, szerintem. Ott élnek egy olyan ország kellős közepén a csángók, aminek a nyelve még csak távolról sem érinti az ő nyelvüket. Nincs saját nyerlvű oktatásuk, boltjuk, munkahelyeik, igazgatásuk, stb. És ahogy modernizálódott a világ, egyre inkább az önellátó gazdálkodás háttérbe szorult, egyre inkább szükségessé vált az, hogy értsék a körülöttük lévő világot, s tulajdonképpen, szerintem, a jobb létbe kerülés, ill ennek a folyamatnak az elindulása gyorsította fel a nyelvi asszimilációt. És akkor ehhez jön még Moldva speciális helyzete, ahol a csángóknak soha nem volt magyar nyelvű miséjük, vagy ha volt is, minimális ideig. Az, hogy nincs a  beszélt nyelvvel megegyező oktatás, még nem is bizonyult akkora nagy bajnak addig, amíg elvoltak a saját közösségeikben. De ahogy ez a közösség bomlani kezdett, szükségessé vált a másik nyelv, az oláh ismerete is. Aztán idővel az emberek rájöttek arra, hogy tulajdonképpen nekik a magyarra semmi szükségük nincs. (Persze azért az más kérdés, hogy miért kellett hagyni, avagy alkalmasint siettetni ezt a folyamatot...) így alakulhatott ki az a helyzet, hogy amíg bácsi Mihály és néne Tatjána egymás közt magyarul beszéltek, feltételezhetően magyarul udvaroltak egymásnak, addig az ő gyermekeik már csak hallomásból értik a magyar nyelvet, s az ő unokáik meg szinte már semmit nem konyítanak ahhoz. A három gyerekből kettő Bákóban dolgozik, nyilván nem sok hasznát vette volna, ha csak magyarul tudott volna...
Jól látszik ez a folyamat ott, ahol viszonylagos szegénység, elzártság van, s ahol ez a tendencia még korábbi fázisában van jelen. Itt ez a közösségi felbomlás még nem annyira előrehaladott, s itt generációkon mérhető a nyelvváltás.