Volt időm elmélkedni magamon, Moldván, magamon Moldvában, és most ilyen összefoglaló jelleggel leírom, mit is érzek itt :).
Moldvában nagyon sok érzése támadhat az embernek, de mindegyiknek egy közös eleme az, hogy itt visszamegy az ember az időben jó pár évet, évtizedet, vagy századot. Ez nem azon látszik meg, hogy olyan körülmények között élnek az emberek, annyira ilyen szempontból nem elmaradott térség (a faeke pölö már réges rég felkerült a padlásra, s a lőcsös szekereket is felváltotta a gumis kolesz), hanem az emberek felfogásában, életvitelében. Itt van rögtön a nyelv. Az a nyelvjárás, amit a mi nagypataki csángójaink beszélnek, ugye lassan a legarchaikusabbnak mondható. (Az ettől is archaikusabb északi dialektus már szinte kihalt...) S az hogy sz-eznek, meg mindent sokkal zöngésebben, bilabiálisan mondanak csak egy dolog. Rengeteg olyan szavuk van, ami nincs. :) Úgy értve, hogy mivel alapból maradtak ki a nyelvújítás folyamatából, rengeteg szó nem létezik az ő nyelvükben, ami nekünk már alap. Bácsi Mihályéknál egyszer szóba került a "szülő" szó, s nem tudták, mi az. Akkor döbbentem rá, hogy mért is használnak sok román jövevényszót; mert a románból vették át azokat a szavakat, amiket nekik nem gyártottak le Kazinczyék... Ezzel szembesülni már önmagában is olyan megható. Az ilyen helyzetekben az ember tényleg érzi az idő súlyát... Meg aztán tényleg ott van az a rengeteg zöngés hang (nyelvészek kedvéért a béta :D), kb, mint amikor vogult tanultam az egyetemen...Aztán ha már a voguloknál járunk, arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak mentálisan utaztam sok pár évtizedet ittlétemmel, de kb, mintha elmentem volna a Hanti-Manysi Autonóm Körzetbe. :D Szóval, az, hogy egy olyan közegbe kerül az ember, ahol nincs irodalmi nyelv, az hihetetlen messziségekbe tudja röptetni az arra fogékonyakat, és ezt a messziséget akár azzal is tudom azonosítani sokszor magamban, hogy ezer kilométereket utazok idáig. Itt fogtam fel igazából, hogy miért volt jelentősége a nyelvújításnak, és mit is jelent igazából az irodalmi nyelv. Mert nem csupán annyit, hogy azon írnak az írók meg újságírók. Attól sokkal többet, gyakorlatilag a megmaradást... Kb ez szerintem olyasmi, mint az az elcsépelt gondolat, hogy a magyarok annak köszönhették megmaradásukat 1000 tájékán, hogy áttértek a katolikus hitre. Az irodalmi nyelv is egy olyan megtartó valami, ami legalizálja egy nép életét a nagy népáradatban. S akinek nincs ilyen nyelvi stílusa, az elveszett...Ha nem is hal ki, vagy csak nagyon lassan, de identitás-tudatiag semmiképp sem gyümölcsöző állapot. Nincs mihez kapaszkodjon, nem tartja, nem tudja magát sehova sem sorolni. Nincs nyelvtani rendszer, nincs nyelvrokonság, s így nincsenek gyökerek... Ez a szép is ebben az egészben, hogy egyedi, "civilizálatlan" állapot ez, és ez is az egésznek a tragédiája.
Mindenestre nekem ez csodaszámba megy, hogy ezt megtapasztalhattam, hogy erre rájöhettem, hogy átélhettem. Még...Mert már ezt sem teheti meg sokáig az ide vágyakozó...
