Egyszer volt, hol nem volt, még a Kárpáttengeren is túl, ahol már a kurtafarkú malac sem túr, ahol tehenek húzzák az igát, élt egy szegény tanmítópáros. Hiába könyörögtek feljebbvalóiknak egy kis komfortért, hogy kényelmesebben végezhessék dolgukat, hogy ne a konyhai kredenc körül nyomorogva kelljen 25 gyermeknek nyelni az észt, nem talált meghallgattásra kérésük. Míg nem egy szép napon autó állt meg házuk előtt, és legszebb álmaikból felverve őket, azonnal egy új világot hirdessenek nekik. Alig mosdódva ki bűneikből, azt hitték, még javában álmuk tart, de az ablak zörgése hamar bilibe lógatta lábaikat, és rájöttek, hogy ez bizony a valóság!

- Menjünk Somoskára kályháért! - mondta egy hang.

Megörült a két szerencsétlen flótás, végre! meleg költözhet a kis tantermünkbe és nem kell nyomorogni a konyhában, és nem kell agyonfagyni az osztályteremben - sóhajtottak fel.

Útnak eredtek, hideg volt útjuk során, esett az eső, áztak, fáztak, de melegítette őket a vágy, és az egyre inkább beteljesülni mutatkozó remény.

Megérkeztek Somoskára, mesebeli kicsiny faluba egy völgyben, ahol mindent gyönyörű szépen borított még a hó, a múló tél nyoma. Szánkóra pattantak, aztán kifelé jövet már a meleget adó csempekályha siklott a szűz hóban, hogy hamarosan boldogságott hozzon több lelkes kis gyermektestnek.Mintha csak hallották volna a körülötte állók, ahogy már ropog a kályhában a tűz, és 20 gyermek kezeit szorítja sima csempéire, hogy kölcsönösen melengessék egymást.

Sietett is a fuvaros, 140-el száguldott a rettentő ködös időben, egy cél vezérelte csak, hogy minél előbb élhessen a kis csempekályha, mert olyan annak a tűz, mint a halnak a víz. Rohantak a főúton, száguldottak, repültek, másik fuvaros társával vetekedtek, ki lesz a legjobb, a leggyorsabb. Ki lesz az első, aki befűtheti szegény kis kályhácskát.

Hamar munka ritkán jó, be is igazolódott az öregek bölcselete, a kályha a kocsiban eldőlt, s eltört, megrepedt, de mivel szegényt fűtötte a fűtés utáni vágy, harcolt életéért, és nem hagyta magát kimúlni.

Új házba került a megilletődött kályha, s már kezdte is magát zavarban érezni, hogy vendégként máris milyen nagy felhajtást von maga után.

Kéményt kellett keresni neki, s abba lyukat eszkábálni, nehogy megfulladjon szegény kis teste a füsttől.
Jaj de várta ezt a pillanatot a sárga csempekályha! Tűz ropog a hasában, fa áll a szájában, könnye csoporg örömében. Hipp-hopp, készülnek az utolsó simítások, a jó mester hirtelen sarat kapar a melléképület faláról, hogy egy kis friss kútvízzel tapasztást készítsen, s a kályhacsövét betapassza vele, nehogy megfázzon a torka.

Ég már a tűz! Ropog, ropog sok kisember örömére!

Jó munkát végeztek, el is mennek a mesterek, de nem hagyják árván a régi szóbát sem. Gondját viselik a kiszolgált vénnek, megszolgált már az is érte. Repedéseire sár kerül, szépül kívül-belül.

Örül a két szegényember is, táncot járnak örömükben, de közeledik már az este, s hideg szél fúj már a kertben.

- Rakjunk tüzet a konyhában, s főzzünk ebédet vacsorára!

- Már vágom is a gyújtóst - mondja a másik, de a tűz nem akar égni. Száll, száll, száll kifelé a füst a régi szóbából, szomrú lett szegényke. Elvették a régi kéményét, s az új vendég bitorolja régi helyét. Minden füstje a házba megy, látni benn már alig lehet.

Búsul a két szegényember, hova legyenek, mit tegyenek!? Ajtó ablak tárva-nyitva, rajtuk nevet falu apraja-nagyja. Jönnek a gyermekek, de tanítani jaj, nem lehet. Hová legyenek szegények!?

Jön bácsi Mihály dérrel-dúrral, hát mit tettek magukkal? Utat vág a sűrű füstbe, s vizet öntet a tűzre.

- Hol itt a baj - a két kályhát kérdi - békésen együtt meglenni nem megéri? Testvérek vagytok ti, egyik vénebb, másik ifjabb, s egy kéményben mégsem nyughattak?!

Na, munkához lát nagy erővel, csempekályhát kibontja, új kéményt keres neki a házban. Új lyuk kerül a szoba falára, de most az átellenes oldalára. A régi szóba sem marad árva, kibontják a torka táját, s belenéznek, hátha korom eszi meg szegénykét. Kilátni a kéményen már nem is lehet, a korom mindent betemetett, de nem baj az! Új kijárat kell a füstnek, a korom is békés jószág, bántani azt nem is szokták. Kisajtó a padlástérben lekerül a föld színére. Füst útja a hijuba vezet, ott kormolja már az eget. Nem bánja már ezt sem a szegény legénypár, csak a füst ne az ő szemüket marja már.

Közben a tanterem másik sarkában új lyuk tátong mihamar, oda kerül a kiskályha alája, s jöhet a sár reája. Tűz ropog már benne újra, s száll fel ez is a hijuba. Fenn a padlástérben már nem veszekszik a füstpár, s nem tolja vissza a fiatal a régit már.

Meleg van már minden szobában, jól befűtöttek a kis házban. Este újra kocsi áll meg a ház előtt, szigorú emberek jöttek jó szándékkal, hűtőt, s táblát hoztak utánfutójukkal. Megszemlélték a nagy füst helyét, azt hitték, városiak a tanárok, s nem értenek a tűzrakáshoz.

Románia, Románia! Hazárdőrök hazája.

ablakon át távozik nálunk a füst :D 

 kicsi füstöcske a konyhában

 ennyi működik a kémyényünk nyílásából...

az új kályhánk immáron új helyén

Magyarázat a moldvai mese megértéséhez.

Moldvában nem ismerik a kéményseprő szakmát, nem alakulhatott ki az idők folyamán, hisz az eredeti moldvai házaknak kéményük sem volt, a padlástérbe közvetlenül áramlott fel a füst, ami aztán kiszivárgott a tető résein át a szabadba. A kéményseprő fogalma ezért ma sem ismeretes Románia ebben a tájegységében.

A füstelvezetésnek 2008-ban egy olyan modern formájával találkozhatunk itt, amit az ún szóba testesít meg. Ez moldvai léptekkel újításnak bizonyul ugyan, de valójában egy nagyon elmaradott találmány. Nagyon sok helyen tüzelőtere egy nagy katlan, egy üres, kályhacsempéből rakott "láda", amiben felülről tüzelnek. Igen nagy hátránya, hogy a tűz felülről lefelé csak nehezen ég, s óriási nagy lángot kell benne készíteni, hogy az a platnit elérje, s főzőképessé is tegye azt. Mindemellett természetesen nagyon sok tüzelőt igényel, nyakig kormos lesz az ember ha belenyúl, és mivel ezek általában nem mesterek munkái, hanem házi gyártásúak, gyakran nincs jó húzásuk, s nem kap bennük elegendő oxigént a tűz. Ez nemcsak az égést nehezíti meg, de a képződő szénmonoxid miatt életveszélyes is. A rosszul szellőzés miatt és az állandó füstös légtér miatt alakult úgy a hagyományos moldvai lakásbelső, hogy nagyon alacsony "ülőkéik", székeik voltak, s az asztal is egy kis, mai szóval élve dohányzóasztalka volt. Talán maguk az emberek is ezért nem nőttek magasra, a moldvaiak között ma is nagyon sok 130-140 cm körüli embert lehet látni.

Az állandó füstöt kibocsátó szabadkéményes katlanokhoz képest a szóba az 1930-as években valóban forradalmi áttörést jelentett, de a tüzelőberendezés fejlődési sora itt még nem állt meg. Nyugati szemmel nézve azt is lehet terén. Igazi kultúrtörténeti utazás ez.

És hogy hova vezet ez a fejlődés? Azt nem lehet kiszámítani, mert sajnos a szerves evolúcióba beleszólnak az átvett vívmányok, vagy legalábbis elvek. Amik azonban bár elvként modernek lennének, de elmaradottabb közegbe érkezve azok nem tudnak eredeti szándékuk szerint beágyazódni a fejlődésbe. A kis folytonégő csempekályhánk már egy gyári darab, de mégis azt érezni rajta, hogy nem egy kifinomult szakma terméke. A szóbával ellentétben ennek pont hogy annyira jó húzása van, hogy két másodperc alatt ellobban benne egy nagy fa is, s semmi meleget nem ad le közben. Úgyhogy a fejlődés csúcspontja (remélhetőleg) még nem ez.