Most kicsit sorrendi logikátlanság lesz, de most az előző gondolatot folyatatom, csak hát, hiába ez a folytatás, mégis ez lesz hamarabb itt...

Gondoltam, a köszönés is megér egy bejegyzést.

Legelőször mikor idekerültem, fülbeötlő volt, hogy az Adjon Istenre! Adjon a Mária a válasz... (Ja igen, mert hogy itt olyan, hogy "Jó napot!" nem nagyon létezik, annál inkább a fent említett verzió, ami szintén nem az a szokásos katolikus tiszteletadási formula, mint Magyarországon -Dicsértessék a Jézus Krisztus! amire a válasz: Mindörökké!)

Elég archaikusnak tűnik ez az adjonistenezés, de valahogy ebben a közegben úgy automatikusan nekem is erre áll rá a szám. Újabban azt figyeltem meg, hogy ha jó napot-ot köszönök, akkor arra is van egy válaszuk, miszerint "Isten megád!" De ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy a jó napotozásnak nincs itt hagyománya, csupán azért van erre annyira sztenderdnek tűnő válaszuk, mert ez az Isten megád! minden jókívánság mondásra mondható, s amikor én ezt mondom nekik, akkor ők ezt nem egy üres, állandósult köszönésnek veszik, hanem szó szerint értelmezve, jókívánságként értelmezik.

A másik köszönési "csoportot" az az adott tevékenység ihleti, amit épp végez az ember az összetalálkozás pillanatában.  (Ez mutatja legszembetűnőbben, hogy itt nincs olyan értelemben vett köszönés, mint nálunk.) Ha például az úton valakik beszélgetnek, s jön egy harmadik, azt mondja: "Tanácsolnak?" Erre a válasz, ha nem akar vele beszélni az illető az, hogy "igen", de ha van kedve ezt bővebben is kifejteni, s bevonni a társalgásba, akkor a tárgyra térve elkezdi mesélni a témát. Ha valaki mezőről jön haza, azt mondják neki: "Megjárta?" Erre a kurta válasz az, hogy "Meg", ha meg beszélgetni akar, akkor elkezdi mondani mit csinált, s aztán már más témára váltanak. Ha  'A' épp munkálkodik, s úgy éri el őt 'B', akkor 'B' kérdezi: "Munkálkodik?", mire 'A' mondja: "Igen", avagy rögtön belekezd egy történetbe, s máris kialakul a párbeszéd.

Nekem kicsit furcsa ez, mert ha nekem szegeznek egy kérdést, hogy pl "megjártam-e", én automatikusan először köszönnék, s úgy kezdeném el mondani, hogy merre jártam, s mit csináltam. Hisz nekem ez a kérdés kizárlógosan egy párbeszéd kezdetét jelenti (nem pedig egy köszönést). De még az üdvözlést ki sem mondom, azon kapom magam, hogy a kérdező már messze jár tőlem, mivel ő csak illedelmesen köszönt menet közben, s folytatja is útját. Sokszor, az ilyen szituációkban biztos flúgosnak tartanak engem, mert az ő szempontjukból ha én először köszönök, s utána ecsetelem, hogy megjártam-e, akkor az nekik olyan, mintha kétszer köszönnék egy adott pillanaton belül...