Az egyik csángókutató írja ezt: "A Moldvában élő magyarokhoz ezek a hatások (felvilágosodás, nemzetté válás) nem értek el. Magukra hagyatva megrekedtek abban az állapotban, amikor a nép  még nem vált nemzetté. Közösséget teremtő, önvédelmi és érdekérvényesítő képességük hiányos, önszerveződésük is meglehetősen kezdetleges."
Későb ezt írja: A csángók "hagyományos kulktúrájukat tekintve a szóbeliség szintjén élnek, s anyanyelvükön nem tudnak sem írni, sem olvasni, műveltségük a szájhagyomány öröklődésének törvényei szerint, apáról fiúra szállva él."

És hogy hogy jön ez ide?
Csak valahogy idekívánkozónak éreztem, mert sok gondolatomra választ adott, magyarázatot, vagy éppen megerősítést, hogy más is úgy gondolja, mint én.
(Egyébként, ha belegondolok, valahol tök durva, hogy a csángókról mindenki elmélkedik,mindenki meg akarja nekik mondani, hogy mit csináljanak, nekik mi lesz a jó...Közben ők is emberek, akiknek jogukban állna úgy élni, ahogy ők akarnak, s ahogy nekik jólesik...De ebbe ne merüljünk nagyon el, mert akkor nekem se lenne semmi keresnivalóm itt, de egy néprajzosnak, egy nyelvésznek sem, s az azért nem lenne jó...Hogy kinek? Az már megint más kérdés... De ugyanígy a román nacionalizmus sem élne meg itt...)
    Jártában, keltében, a legváratllanabb szituációkban is mindig rádöbben az ember, hogy milyen hittel élnek itt az emberek. Még az olyan is, aki Magyarországon élt több, mint tíz évet, aki felvilágosult, s annak minden jegyét magán is viseli, az egyszer odasúgja nekem, hogy azért ugye nem fogom megigézni a gyermekét...(Aki mellettem ül 11 órakor az étteremben éjszaka, és sült krumplit eszik...) Sajnos, elvétettem, nem voltam jó néprajzos, s nem kédeztem meg, hogy mért pont én igézném meg, mért nem a szemben ülő kolléga? Vajon milyen természetfeletti képességekre utaló jegyem lehet?! (Ennek még utána kell járnom.) Ugyanő ugyanezzel a lendülettel azt is elmeséli, hogy pár éve majdnem meghalt a gyermeke, mert valaki megrontotta.
Mondja ezt a 29 éves, 15 évet Magyarországon élt, festett, rövid hajú, farmeros csángó lány, aki fittyet hányva az illemre, éjjel 11kor, szinte egyedüli nőként szórakozóhelyen van.
    Érdekes dolog a babonaság, a valamiben való hit, s az annak megfelelő életmód. De mindenkinek lehetett már olyan érzése bárhol a világban, hogy olyan kiszolgáltatottnak érezte magát adott szituációban, hogy, akár magát is meghazudtolva, olyan dolgot cselekedett, aminek igazából semmi értelme nem volt. Cselekedetének mégis szükségét érezte, csak hogy valamilyen szinten biztonságban érezze magát.
Múlt héten pénteken elég nagy vihar kerekedett itt, ömlött az eső, az udvaron állt a víz, jég, villámlás, dörgés, heves szél, minden, ami kell. Egyedül voltam, s hát mit is csinállhattam volna, mint élve a helyi szokással, szentelt barkát égettem. S ahogy elégett, lám, a vihar csendesedni kezdett. Nagy valószínűséggel a kettőnek igazából semmi köze egymáshoz, nem hinném, hogy nagyon kihatással voltak egymásra, de mégis érdekes egybeesés volt. S egy tanulatlan, a szóbeliség szintjén élő társadalom, el bírom képzelni, hogy egy ilyen történetnek sokkal nagyobb jelentőséget tud tulajdonítani.
Néne Bori például meggyőződéssel állítja, hogy az ő fiát azért vitte el a víz, mert nem tartott össze a falu, s nem égetett mindenki szentelt pimpót a nagy homály idején, annak a kevés égetőnek pedig nem ért fel az ereje azzal, hogy a viharral szemben győzedelmeskedhessen. S nagy víz lett (árvíz), ami elsodorta a fiát. (Ebből a történetből pont az tetszik ki egyébként, hogy igenis van közösségteremtő ereje a csángóságnak. De mennyire, hogy az összetertozás fontos számukra, hisz így maradhattak  meg.)
     Minden történetnek egy kulcsszava  van, a hit. Az összetartó. Lehet ez profán, mint a szentelt barkaágnak tulajdonított erő - ami szintén csak úgy működik, ha mindenki úgy cselekszik, ahogy azzal kell - és lehet az a vallási, az Istenhit. A hagyomány megtartó ereje. Őseik hagyományának, azaz a hitének tisztelete.
Félő, hogy a világiasodással elmúlik ez a megtartó erő, s ez esetben az "akkulturalizáció" félő, hogy a teljes megsemmisüléssel lesz együttjáró.
Persze ez egy nagyon hosszú folyamat, és ahogy Moldvában semmire, így erre sem lehet egy egséges képletet ráhúzni, hogy azokban a falvakban, ahol..., ott... Mert egy falun belül, vagy akár családon belül is teljesen változó, hogy kiben mennyire él a hit. Van, aki mai napig meggyőződéssel meséli, s állítja, hogy a bogdánfalvi pap módszerének köszönhetően megtudott rontó személy az, aki a vakságát okozta. (A páter javaslatára minden szerdán és pénteken X hétig böjtölni kellett, s végeredményül látható vált a rontó személy. Az illető így is járt el, s végezetül meg is látta szákráját, anyósát ágya  mellett állni. Túl sok mindent nem ért el vele, de legalább most már tudja (?), ki a bajának az okozója...) Persze, kórházban is járt a bajával, de komolyabb orvosi beavatkozást nem hagyott magán elvégezni, hisz a baj forrása már ismert.
És ugyanekkor, ugyanabban a faluban, amikor néne Tatjánától egy tűt kérek kölcsön, s már majdnem a kezembe adja, akkor hirtelen visszaveszi, a ruhájába szúrja, hogy onnan én vegyem ki, közben nagyokat kacag. Kineveti, nem hisz benne, nem is tudja, miért, mi célból csinálja így, de mégis úgy van vele, hogy veszíteni ezzel az egy plusz mozdulattal semmit nem veszíthet, s hátha... Ha a lányától kérném el ugyanezt a tűt, valószínűleg minden további nélkül a kezembe adná, sőt, még bácsi Mihály is.
Amíg így, vagy úgy, de élnek ezek a dolgok, addig baj sincs.
A másik hit, az Istenhit bővebb magyarázást nem igényel. Mindenestre engem nagyon át tud hatni az az áradó extázis, ami az embereket jellemzi itt a templomokban. Körülbelül évszázadokat tudok így átugrani az időben képzeletben, s tudom úgy érezni magam, mintha a XIV. században lennék, egy kora középkori falusi közösségben. (Persze, az ember azt nem igazán tudhatja, hogy az milyen volt, de olvasott élmények alapján én így képzelem el.) Érződik, hogy nem csak survivalként járnak misére emberek, hanem tiszta hittel, átéléssel, és azonosulással, amit én sehol máshol eddig nem láttam úgy megvalósulni,mint itt.
    És hogy jön ide a szóbeliség? Hát úgy, hogy amíg a csángó kultúra a szóbeliség szintjén él, addig hagyományozódik, s vele öröklődik át minden olyan sajátos eleme a kultúrának, ami valóban közösséggé formálja ezt a népet. De amint megszűnik a szóbeliség, úgy szakad meg az átörökítés, s az egésznek a végén a meglévő identitás is elveszlik. Hitük alapján ők katolikusoknak vallják magukat. Ezek után meg már románok lesznek, ami önmagában még nem is lenne baj, de ezzel az új önazonsítással semmi nem fog együttjárni. Ez csak egy üres szó, hogy mi románok vagyunk, de nem több.
Hát így múlik el a világ dicsősége.
És így lesz óriási jelentősége egy olyan pici tárgynak, mint akár egy tű...